Azt gondolom, kevesen tudják így elsőre, hogy ki is van a képen. Ha segítek annyit, hogy ő egy világbajnok, gyanítom, akkor se nagyon. Ha hozzáteszem azt is, hogy a poszt címének erős köze van a képen látható személyhez, akkor már lehet, hogy akadnak néhányan az idősebb generációból, akik felismerik Rózsavölgyi Istvánt, aki 1956 augusztusában megdöntötte az 1500 méteres síkfutás világcsúcsát. Az a vicces, hogy egyébként Tábori László világcsúcsát döntötte meg, sőt, ezen a távon akkortájt annyira pengék voltunk, hogy a 4×1500 méteres váltó világcsúcsa is Magyarországé volt a Rózsavölgyi István, Mikes Ferenc, Iharos Sándor, Tábori László kvartett révén.

© photo by morpho

Ez az egész történet manapság elképzelhetetlen lenne! Már az is teljesen lehetetlen, hogy egy magyar futó világcsúcsot fut bármilyen távon. Sőt, az európai születésű atléták közül se nagyon sikerül ez senkinek. De akkor hogy lehet, hogy volt egy időszak, amikor a magyar 1500-asok verhetetlenek voltak? Hát, egyrészt megtörtént az a varázslat, hogy egy szupertehetséges generáció egyazon csillagzat alatt bírt ugyanabba az országba megszületni, másrészt, és ezt Rózsavölgyi maga emelte ki, akkor még nem indultak világversenyeken az afrikai futók. Aztán az ő megjelenésükkel erősen átrendeződtek az erőviszonyok. Azóta nagyjából kisajátították a futókört, és ledobták magukról az európaiakat, mint Verhovina a szárazláncot.

Rózsavölgyivel Tatán találkoztam 1999-ben. Egy róla szóló könyvhöz csináltam fotókat. Kérdezte, hogy mennyi ideig tart, amíg lefényképezem, de annyira érdekelt a személyisége, hogy végül vele töltöttem az egész napot. Közben persze beszéltünk atlétikáról, meg leginkább arról, hogy világcsúcstartóként és abszolút favoritként miért nem jött össze neki a melbourne-i olimpia. Az 56-os forradalom kirobbanását követően Rózsavölgyit őrségszolgálatra rendelték, és heteken keresztül nem tudott edzeni. Ez nagyjából le is nullázta a formáját, és az olimpiára már annyira formán kívül érkezett, hogy világcsúcstartó létére 1500 méteren a döntőbe sem futotta be magát. Ráadásul Melbourne után a csapat fele kint maradt, köztük Rózsavölgyi edzője is, így végül kész csoda, hogy az 1960-as római olimpiára annyira fel tudta szívni magát, hogy 1500-on bronzérmet nyert.

De Magyarországon csak az olimpiai arany számít, csak azzal lehet történelmet írni. Van egy csomó sportág, aminek olimpián kívül a puszta létét sem érzékeli senki: kizárólag az olimpia ideje alatt figyelnek oda a birkózókra, a cselgáncsosokra, vagy akár az öttusázókra. Az atlétika meg leginkább a dobószámok miatt szokott érdekes lenni. Magyarország minden atlétikában begyűjtött aranyérmét ugró- vagy dobószámokban szerezte. A futók helyezéseit nem igazán jegyzi senki. Ezt felhoztam Rózsavölgyinek is, de úgy tűnt, hogy őt ez nem zavarja. Legalább is ezt mondta. Ő saját magának akart bizonyítani ezért fájt neki a melbourne-i bukta is, és emiatt soha nem is mutogatott senkire.

Sokféle képet csináltam róla, akkor ott, Tatán. Az érmeiről, a kupáiról, az otthonáról, de én mégis ezt raktam ide. Az akkor hetvenéves olimpikon a segítségnyújtás nevében napi szinten ebédet hordott ki rászoruló, tatai nyugdíjasoknak. Ők bezzeg tudták, hogy ki szállítja nekik a kaját! Minden címen, ahová elkísértem, nagy tisztelettel köszöntötték az egykori világcsúcstartót és hosszan méltatták az általa nyújtott segítséget. Pedig Rózsavölgyi pont olyan szerény körülmények között élt egyedül, mint azok, akiknek az ebédet hordta.

Azt mondta, hogy ő jól elvan így Tatán a tévéjével, meg az újságjaival. Mégsem éreztem a felhőtlen jókedvet. Azt éreztem, hogy valahogy nem tudtunk elég büszkék lenni rá, pedig síkfutásban, ráadásul olimpiai számban, tudtommal, azóta sem futott világcsúcsot egyetlen magyar sem. Rózsavölgyi István idén lenne 95 éves. Kedvenc színésze egyébként Chuck Norris volt.

(morpho)