Miles Davis ehhez nagyon értett! Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de egyszerűen nem volt hajlandó olyan tagokat bevenni a zenekarába, akiből ne lett volna később világsztár. Ha végignézünk Davis muzsikusain, csak a fejünket kapkodjuk! A teljesség igénye nélkül Davisszel játszott: John Coltrane, Bill Evans, Herbie Hancock, Wayne Shorter, Chick Corea, Dave Holland, Joe Zawinul, John McLaughlin, Jack DeJohnette, Al Foster vagy Marcus Miller, és csak azért nem folytatom ezt az egészen elképesztő névsort, mert leérnék a lap aljára, és véget érne a poszt.

© photo by morpho

Miles Davist sajnos sosem fényképeztem. Pont akkor járt utoljára Budapesten, 1991-ben, amikor az én fotográfusi karrierem elkezdődött. Esélyem sem volt, hogy a közelébe férkőzzek, aztán még abban az évben át is költözött a Black & Blue Caféba. A körülötte megfordult zseniális muzsikusokkal viszont szinte kivétel nélkül volt szerencsém személyesen találkozni, vagy közelről látni őket a színpadon, és ezeket a találkozásokat mindig körülfonta Davis szellemisége. Az ő hadseregéből indult világhódító útjára Kenny Garrett is, akit sokak minden idők legnagyobb jazz-szaxofonosához, Charlie Parkerhez szoktak hasonlítani. Ráadásul korántsem alaptalanul. Kenny Garrett idén májusban Budapest vendége lesz, ami felidézte bennem egy 1996-os Garrett koncert emlékét az azóta már megboldogult, de korántsem elsiratott Petőfi Csarnokban.

Több posztot is szenteltem már annak, hogy milyen elképesztő agymenések miatt maradnak le néha a fotósok vagy az újságírók egy-egy Magyarországra látogató világsztárral készülő interjúról, de ami Kenny Garrett 1996-os budapesti látogatása körül történt, az már túlmutatott minden háttérhatalmi összeesküvésen vagy galaktikus ármányon.

Azt azért tudni kell az egészhez, hogy a kilencvenes években még létezett olyan, hogy lemezkiadás. Nem úgy ment, mint manapság, hogy a művész leszerződik egy koncertszervező céggel, aztán az intézi a zenei forgalmazást és leszervezi a bulikat. Ez akkor még külön volt választva, és a magyar koncertszervezők, valamint a lemezkiadó multik, az eltérő gazdasági érdekeik miatt nem mindig szerették egymást annyira, mint ez egy turné lebonyolításának érdekében kívánatos lett volna. A lemezkiadó az egész turnét a lemez promóciójának tekintette, és az eladott példányszámok emelkedését várta tőle, mostanság meg a koncertezés az igazi üzlet, a lemezeladásból, néhány mainstream világsztár esetétől eltekintve alig jön be pénz.

Esetünkben a koncertszervezővel dumáltunk le egy Kenny Garrett interjút, ráadásul az akkor legnépszerűbb magyar kulturális tévéműsorral, a Stúdióval egyetemben. A helyszínre érkezvén aztán, pár perccel a megbeszélt időpont előtt közölték velünk, hogy fel is út, le is út, mert a lemezkiadó letiltotta az egészet, a koncertszervező különben sem volt jogosult interjúkat lekötni senkivel.

Erre felhívtuk a lemezcéget, mire kiderült, hogy előző nap egy újságíró csinált egy partizáninterjút Garrettel, és ezen a kiadó annyira felbőszült, hogy az összes hivatalos sajtómunkást hirtelen felindulásból elhajtotta. Az, mondjuk, vicces volt, hogy a szaxofon királya közben lejött a hotelszobájából abban a hitben, hogy interjút fog adni, és ő is akkor tudta meg, hogy mégsem.

A kilencvenes években egyáltalán nem volt ritka, hogy a farok csóválta. Amúgy sajnáltam az egészet, szívesen találkoztam volna vele. Kíváncsi lettem volna a hangszer mögött rejtőző emberre, de mivel ez nem jött össze, maradt az esti koncert, ami egyébként tényleg varázslatos volt. Gyanítom valami hasonló várható májusban is, és bízom benne, hogy valakinek sikerül interjút is csinálni majd vele.

(morpho)