1997. június 11-12.: Nick Cave az Erkel Színházban, két nap alatt két buli. Interjú nincs. Ez, mondjuk, tőle nem volt meglepő. Nem nagyon szokott interjúkat adni. Meglehetősen zárkózott egyéniség, aki igazán csak a színpadon nyílik meg. Mintha nem is ugyanazt az embert látnám a színpadon és az öltözőben. Azért gondoltam, odamegyek egy kicsit hamarabb, hátha szét lehet nézni a kulisszák mögött. Az Erkel Színházban elég jól ismertem a járást, mert sokszor voltam ott fotóspróbákon. A szervezés enyhén szólva is döcögött, nem igazán tudtak mit kezdeni a színház adta lehetőségekkel. Egy koncertszervező cég hozzászokott bizonyos keretekhez, amelyek minden helyszínen visszaköszönnek: zenekari árok, kordon, biztonsági zóna a színpad mögött, biztonsági személyzet; a fotósok nem mozoghatnak szabadon, és a sztárokat hermetikusan elzárják mindenkitől. Na, most itt ebből szinte semmit nem lehetett megoldani.

© photo by morpho

Simán bejutottam az öltözőkhöz, és Nick Cave meg ott sétálgatott a folyosón. Sőt, fotózni is hagyta magát. Az elég mókás volt. Lefotózhatlak? Persze! Ja, hogy ez így megy? Miért, nem? Hát, úgy tűnik, mégis, illetve csak addig, amíg ki nem szúrt az egyik biztonsági ember, aki azonmód felnyomott a szervezőknél, akik rögtön ki akartak dobni az épületből. Aztán megkérdeztem, hogy amúgy mi olyat csináltam, ami meg volt tiltva. Ami nem tilos, azt szabad nem? A reakció mindössze annyi volt, hogy ez igaz, de máskor ez nem így szokott lenni. Ja, hogy máskor? Aha. Végül belátták, hogy most meg most van, úgyhogy maradhattam. Pedig a második felvonás még hátra volt.

Cave 1997-es világkörüli turnéján kifejezetten színháztermekben lépett fel, ami erősen megkötötte a rendezők kezét. Manapság már nem lenne gond, mert elvinnék a Müpába, de akkortájt nekem se jutott volna jobb eszembe az Erkel Színháznál. Egy operához, ahol a közönség jellemzően egyhelyben ül, teljesen alkalmas az épület, de azért nem egy kifejezett koncerthelyszín. Nem is működött egyébként, a közönség jelentős része a színpad elé vándorolt, mert képtelen volt a helyén maradni.

Ez a fickó, hihetetlen szuggesztív egyéniség. Bob Dylan után lassan megkaphatná az irodalmi Nobel-díjat. Azóta többször fotóztam már, és minden bulin teljesen elvarázsolta a közönséget. Napjaink egyik legegyénibb tehetségű költője, írója, az És meglátá a szamár az úrnak angyalát című Biblia-parafrázis alkotója, a Berlin fölött az ég egyik főszereplője füstölgő cigivel a kezében jött ki a színpadra. Még szerencse, hogy a rendezők nem szóltak rá.

Közben előkerült egy újabb tátongó lyuk a szervezés hajóján. Elfelejtették megmondani, hogy mennyit lehet fényképezni, és ha igen, akkor miért nem? A telefonban említették, hogy két dal után valószínűleg le kell lépni, de a helyszínen erről már nem volt szó. Mintha meglepetésként érte volna őket, hogy ez egy színház, ahol nincs kordon, és a biztonsági emberek nem tudják úgy kordában tartani a fotósokat, ahogy máskor szokták. Én azért a harmadik dalnál is bent maradtam. Tuti, ami tuti. Dobjanak ki, ha tudnak! : ) Aztán valaki elkezdett matatni a cipőfűzőm környékén az árok körül. Csak hát az ember fotózás közben ezt nem nagyon veszi észre… Sőt. Kifejezetten zavarólag hat. A zene meg hangos volt, úgyhogy csak a dal végén hallottam meg az artikulálatlan üvöltést, mert, mint kiderült, a Stranger Than Kindness című dal alatt végig egy kíber ujjain álltam, aki a színpad alól próbált minket a lábunknál fogva kilökdösni a nézőtérről. Azért ezt kicsit jobban le lehetett volna zsírozni előtte, mondjuk, egy előzetes helyszínbejárással, ami lehet, hogy megtörtént, de a fotósokról teljesen megfeledkeztek. Pedig ez sem volt mindig így, volt olyan is, hogy a túlcsordult biztonságiak még koncert előtt jól meg is vertek, csak ezt sajnos nem tudom KÉP-regénynek megírni, mert kép végül nem készült hozzá…

(morpho)