Hát, az az igazság, hogy én sem a Rolling Stones-szal kezdtem koncertfotósi karrieremet. Tartottam nemrég egy előadást a fotózásról, ahol egy csaj, úgy is mint leendő kolléga, megkérdezte, hogy hogyan tudna Ed Sheeran koncertjére bejutni és ott fényképezni? Nyilván persze sehogy, de azért azon elgondolkodtam, hogy a feltörekvő nemzedék lehetőségei finoman fogalmazva is tágabbak, mint amilyenek az enyémek voltak anno. Most nem arra gondolok, hogy jelenleg könnyebb lenne valakinek beverekednie magát azok közé a fotósok közé, akik fényképezhetnek egy világsztár koncertjén. Ez most sem lett egyszerűbb. Viszont az ezredfordulót követő online világ óta olyan nagy lett Magyarországon a világsztárilag elővezetett jövés-menés, oly sok fesztivál indult, és annyira megnőtt a sajtóorgánumok száma, hogy azért jelentősen nagyobb annak az esélye, hogy valaki ne az elszigetelt punk-szektor farvizén evezgetve kezdjen bele a koncertfotózásba, ahogy én tettem ezt 1991-ben.

© photo by morpho

Pedig az egész tulajdonképpen kocsmázásnak indult, aztán U2, Michael Jackson, meg Robbie Williams lett belőle. Volt egy söröző az óbudai Fő téren, ahol napi szinten fordultak meg a rendszerváltás időszakának punkzenészei és alternatív muzsikusai. Óbuda akkor nagyon komoly mennyiségben termelte ki az alterzenekarokat, így ebbe a sörözőbe jártak többek közt a VHK, az F.O.System, a Korai Öröm vagy a Sex Action tagjai. Pénzük nem volt, promót viszont szerettek volna, és amikor kiderült, hogy én fotográfiát tanulok, szinte észrevétlenül rántottak bele a koncertfotózásba, pedig ez korábban eszembe sem jutott.

Én eredetileg tényleg csak sörözni jártam oda. Aztán egy nap Max (Tóth Miklós) aki rengeteg zenekarban dobolt, megkért, hogy csináljak pár képet egy plakáthoz, a Kretens egyik próbáján. A Kretens az akkor már lassan lecsengő punkőrület egyik utolsó mohikánja volt, és bár ismertem pár dalukat, azt nem mondanám, hogy húszévesen punkkoncertekre jártam volna pogózni. Viszont érdeklődő figura lévén azért kíváncsi voltam, hogy mégis milyen boszorkánykonyhában keverik a polgárpukkasztást a rendszerváltás Magyarországán.

Valami ilyesmire számítottam, de azért nem teljesen. Nem apelláltam fényorgiára és dolby surround hangzásra sem, de a helyi szuterénben összeeszkábált „próbaterem” láttán inkább szociófotósnak kellett volna szegődnöm és messze elkerülni a koncerteket. Szerencsére aztán elkezdtek játszani, és ott, akkor, 1991-ben el is döntötték a sorsomat. Rájöttem, hogy a „Szakadt függöny az ablakokban” kezdetű nóta nem azokhoz tartozik, akik a szakadt függöny alatt próbálnak, és lehet, hogy nem tudnak lejátszani minden akkordot és néhol hamisan énekelnek, de egyben az egész mégis milyen jó. Sőt, az is kétségtelen, hogy a punkból kinőtt brigádok sokkal őszintébben és érzékenyebben reagáltak a magyar társadalom aktuális problémáira, mint a rádiók által agyonjátszott, a mainstreamből táplálkozó zenekarok. Közülük sokan aztán levetkőzve az ifjúkori őrületet nagyon színvonalas zenét csinálnak a mai napig. Példának okáért Hrutka Róbert is a Kreténsből jött.

Gyerekoromban én is zenész akartam lenni, de mivel semmilyen hangszeren nem játszottam és baromi hamisan énekelek, ezt az álmot kénytelen voltam a racionalitás talaján kezelni és elengedni. Az budapesti punkoktól aztán elég rögös, de céltudatos út vezetett Woodstockig a világ legnagyobb színpadjain játszó sztárokhoz. Jó móka volt, most sem csinálnám másként.

(morpho)