1997-ben három hónapon belül kétszer is találkoztam Jean-Michel Jarre-ral. Két fotózás, két interjú, két külön világ. Nagyon szórakoztatóan más tud lenni ugyanaz az ember két különböző szituációban, de esetünkben, hogy stílszerű legyek, még zongorázni sem lehetett a különbséget. Régi dilemma egy zenei újságírónak, hogy miként lehet valakit rábírni egy interjúra, úgy hogy az illető vagy a stábja ezt nem igazán akarja. Az már eleve probléma, hogy elérni sem lehet a sztárokat. Jellemzően nincs meg senkinek Ed Sheeran vagy Bono telefonszáma, pedig úgy milyen egyszerű lenne!

© photo by morpho

Ha, például, meg lehetne kerülni a menedzsmentet, és közvetlenül lehetne írni egy sms-t Mick Jaggernek, szerintem sokkal hatékonyabb lenne az egész. Egy halom esetben azt tapasztaltam, hogy a művész szívesen szóba állna az újságíróval, fotóssal, csak egyszerűen nem hagyják neki. Mert csak. Vagy mittudomén. David Bowie-t egyszer két hölgy az orrom elől tuszkolta be egy mikrobuszba, pedig oda akart jönni hozzám, mikor jeleztem, hogy le szeretném fényképezni. Stinggel ugyanez volt. A színpad mögött sörözött, szóltam neki, hogy le szeretném fotózni, mondta, hogy persze, erre odajött az úgynevezett menedzsment, hogy Sting ezt mégsem akarja, és ők persze jobban tudják, én meg húzzak el onnan, lehetőleg azonnal.

Nehéz ügy ez, na! Mondjuk, ha fotós helyett dísznövénykertész lettem volna, ahogy ez majdnem megtörtént, akkor nem lennének ilyen problémáim. Egy leander vagy egy jukka biztosan nem tiltakozna, ha meg akarnám metszeni. Pedig azt a sztárok is tudják, hogy fotósok és újságírók nélkül nem tudnának létezni, mert ők jelentik a közönséghez vezető csatornákat. Ennek ellenére néha a magyar parlamenti tudósítók színvonalán mozgó trükkökhöz vagyunk kénytelenek folyamodni, hogy a háttérbrigádot megkerülve jussunk a közelébe egy-egy érdekes figurának.

Mikor Jean-Michel Jarre-ral először találkoztam, akkor klipet forgatni érkezett Budapestre. Jobban elzárták a sajtó elől, mint manapság egy átlagos magyar covid kórházat és az egyetlen, „remekül szervezett” sajtótájékoztatón is csak néhány kérdést engedélyeztek. Az ilyen sajtóbeszélgetések pont arra jók, hogy a szokásos kliséhalmazt újra elmondják. A „hogyan kezdődött zenei karrierje, miért pont szintetizátor és milyen érzés milliók előtt játszani” kérdéskörrel mindenki csak úgy csinál, mintha interjú készülne. Az mondjuk, elég vicces, amikor egyszerre négy sajtóorgánum is „exkluzív interjúként” konferálja fel ugyanazokat a kérdéseket, de hát, mindenki pont ugyanarra volt kíváncsi, na! Van ilyen, nem?

Aztán három hónap múlva, mikor Jean-Michel Jarre koncertezni érkezett a magyar fővárosba, ugyanúgy elzárták mindenkitől. GNL kolléga viszont nem tett le az interjúról és valahonnan kiszagolta, hogy Jarre délután egy Váci utcai antikváriumba készül, merthogy egyébként művészeti albumokat gyűjt. Ekkor döbbentünk rá, hogy aznap délután mi is régi könyveket szeretnénk tanulmányozni, és ha már így alakult, akár körülnézhetnénk a Váci utcában is. Némi várakozás után az Oxygène szerzője tényleg megjelent a boltban, ráadásul tök egyedül. Először csak megkérdeztük, hogy mégis milyen típusú könyvek érdeklik. Aztán meg azt, hogy beszélgethetünk-e egy kicsit, végül meg azt, hogy csinálhatok-e róla képeket, mert véletlenül pont van nálam egy fényképezőgép. Tök jó fej volt. Sehol egy sajtótájékoztató, semmi személytelen pózolás, rohamtempóban irányított, hülye kérdések. Helyette volt könyvesbolt, barátságos hangulat, őszinteség, nyugis fotózás, jó képek.

Teljesen más embert láttam magam előtt, mint három hónappal korábban. Mert van ugye a szupersztár, aki három és fél millió embernek adott koncertet Moszkvában, meg az Eiffel-toronynál, meg a Gízai piramisoknál, és van az úgynevezett ember, aki képzőművészeti albumokat lapozgat egy könyvesboltban. Az egyiket sokan látják, a másikat kevesen. Se smink, se fényorgia, se kíberek, csak simán egy ember farmeringben. A végén olyan jót dumcsiztunk, hogy alig akart visszamenni a hotelbe. Beszélt az apjáról, aki ugye Maurice Jarre Oscar-díjas filmzeneszerző, akkori feleségéről, Charlotte Rampling színésznőről, továbbá Mike Oldfieldről, a XX.századi festészetről, 1968-ról, sőt, még a francia és a magyar borokról is.

Közben azon gondolkoztam, hogy ha ez mindig így menne, akkor mennyivel egyszerűbben működne a világ. Aztán másnap a koncerten megkaptam a menedzsmenttől a „mégis ezt hogyan képzeltétek” kezdetű kérdést, de valahogy nem érintett meg igazán.

(morpho)