Ez a rohadt vakolatdarab tehet mindenről! Ö rángatott bele a hülyeségbe! Azt nem állítom, hogy előtte teljesen normális ember voltam, de addig a falakat kizárólag térelválasztó célzattal, esetleg kiállítási felületként szemléltem. Azóta viszont, amióta ezzel a faldarabbal találkoztam az óbudai Kiscelli kastélynál, teljesen elborult minden. És nem, ez nem egy szürrealista olajfestmény! Tudom, hogy annak tűnik, de nem ecsettel és nem tudatosan készült.

© photo by morpho

Egyszer, úgy száz éve, valaki lefestette valamilyen színűre ezt a falat, azóta átfestették vagy egy tucatszor, az eső meg esett rá, a salétrom, a penészgombák meg az idő vasfogával összedolgozva létrehozták ezt a képet, aminek egy szeletét aztán kivágtam a fényképezőgépemmel. Egyszerűen csak jól nézett ki, nem volt mögötte semmi több. Így született meg az első falas cucc. De a történetre ráálltam, beszippantott, és azóta sem tudok róla lejönni. Borzalmas falmentes rehabok, szörnyű falelvonási tünetek, nyugtatók, citromfű tea, meg kutyaterápia, és semmi! Mostanság vettem észre, hogy ezt a falfotósdit már csaknem tíz éve csinálom, és hosszas keresgélés, gondolatébresztés és az archívumban töltött magányos éjszakák ezt a képet dobták. Ő volt az első! Ő tehet mindenről!

Innentől kezdve aztán jön az a dilemma, miszerint el kéne dönteni, hogy én a festő vagyok vagy inkább a galéria, ahol bemutatják a végeredményt. Nem tudom, bár sokak szerint ez valójában nem is fontos. A lényeg a válaszban rejlik: “És te, ó, fal! ó, fal! drága kedves válasz! Mely az ő telekjök s a mienk közt állasz; Ó, fal! ó, te kedves, mindennél drágább fal!”

Azon filózom, hogy miért is kezdtem én ezt el tulajdonképpen. Miért kezdtem el falakat fényképezni? Egy olyan arc, aki húsz évig fotóriportokat gyárt újságoknak, meg világsztárok koncertjeit fényképezi, az miért fényképez le egy falat? Sir Edmond Hillary, az Everest első meghódítóinak egyike, simán kivágná magát azzal, hogy hát, mert ott van. Ok, tényleg ott van. És? És akkor mi van?

Hát az van, hogy manapság már teljesen el tud elvarázsolni egy rozsdásodó bádogbódé Peking külvárosában, egyenesen lenyűgöz egy félig lebontott nyilvános vécé egy New York-i sikátorban, sőt, kifejezetten orgazmus közeli állapotba tudok kerülni egy londoni trafóháztól! Erősen szórakoztatni szokott, amikor egy szétesőben lévő penészhalmot fotózok közelről hosszú percekig, az emberek meg körbe állnak, és próbálnak rájönni, hogy valójában mi az az érdekes apróság, amit ott látok? Mi lenne, a fal maga! Azóta persze kinyitottam a lehetőségeket és már belevettem a falas kalandba az emberi behatású motívumokat és alakzatokat, plakátokat vagy meglepő tárgyi elemeket is. Innen már csak egy lépés volt belekomponálni magukat az embereket is. Nem hittem volna, hogy lassan tíz éve még mindig találok újat ebben a történetben. Eredetileg azt gondoltam, hogy egy-két év alatt kimerítem a témát. Na, most ehhez képest egy halom új ötletem van, hogy merre lehetne tovább menni ezzel, miközben lépten-nyomon sorban jönnek szembe az újabb és újabb falak.

A lockdown és a világszerte elrendelt kijárási korlátozások azért jelentősen visszavetik az új falak felfedezését, de alapvetően optimista vagyok, és ezt most a feltöltődés időszakának tekintem. “Eszerint a falnak nincs több mondókája, S így a fal, mármint én, elmehet dolgára.”

(morpho)

Az idézetek William Shakespeare: Szentivánéji álom c. művéből valók, fordította: Arany János