Valószínűleg a bezártság elviselhetőségének határára jutottam. Nyárra van szükségem, szabad levegőre és vízpartra. Azon gondolkoztam, hogy ennek minden pillanata csak jobb lehet, mint Az ember tragédiájának XII. színében élni! Aztán eszembe jutott egy apróság, ami annyira apró, hogy alig venni észre, de mégis rá tudja nyomni a bélyegét bármelyik szabadtéri eseményre. Ezt a témát nem lehet egyoldalúan feldolgozni, ezért muszáj volt mindkét nézőpontot alaposan megvizsgálni.

© photo by morpho

A szúnyog: Tulajdonképpen nem is arra akartam repülni! Ha előre tudom, hogy egy fényképezőgép optikájának célkeresztjébe repülök bele, akkor inkább kihagyom az egészet, vagy elmegyek vámpírnak, vagy mittudomén! Na, jó, vámpírnak nem megyek, mert végülis árva szúnyog vagyok vagy mi, az meg jellemzően nem iszik vért. Azért azt tudom, hogy az árvaszúnyogokat miért utálják az emberek. Egyrészt rengetegen vagyunk, amit valahogy mindenki nehezen visel. Még én is, pedig én a szúnyog vagyok. Igazándiból sosem akartam magamról fényképet csináltatni, pláne úgy, hogy nem öltözöm ki hozzá rendesen. De vannak egy szúnyog életében olyan pillanatok, amikor kénytelen feladni az egyéniségét és átalakulni valami egészen mássá, ami jellemzően nem is a saját identitását tükrözi. Pedig kifejezetten jó volt berepülni a zuhanyzókba, a légyottokra vagy a lekvárfőzésekre, és ugyan mindig is szerettem a reflektorfényt, végül én voltam a legjobban meglepődve, amikor megláttam magamról ezt a képet.

A fotográfus: Az árvaszúnyogok átlagosan három, négy évente rajzanak ki nagyobb tételben a Balaton körül, amikor is felmelegszik már annyira az idő, hogy le tudják rakni a petéiket, és előtte persze szerelmet vallanak egy szúnyoglánynak vagy szúnyogfiúnak. Az árvaszúnyogoknál nincs olyan egyértelmű rendszer, mint vérszívó rokonaiknál, hogy csak a csajok csípnek, mert szegény árvák nem csípnek, csak zümmögnek, de azt kíméletlenül. Sosem tudtam, hogy szúnyogcsajok vagy pasik teszik élhetetlenné a Balaton körüli pályát nyaranta. Már amikor ezt teszik, mert szerencsére nem jellemző éves szinten a történet. Az árvaszúnyogok random jelleggel lepik el a környéket, hogy aztán belerepüljenek a szánkba, az orrunkba, elárasszák a hűtőszekrényt és kicsinálják az alvást, mint lehetőséget, amiről egy átlagos árvaszúnyog-rajzás esetén az arra járó szerencsétlen humanoid jobb, ha teljesen megfeledkezik. Az a legjobb az egészben, amikor olyan hajnali négy óra magasságába arra ébredsz, hogy zíííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííí… Ami annyira a füledben szól, hogy lassan az agyad részévé válik. Aztán amikor két óra múlva még mindig a láthatatlan, zümmögő árvaszúnyogot kergeted a szobában, akkor fogalmazódik meg benned a gondolat, hogy le kéne csórikámat fényképezni, úgy is mindjárt elpusztul. Ha már amúgy is annyira közel kerültünk egymáshoz, hajrá! Állvány, reflektor, éjszaka, meg persze türelem, mert ha szándékosan akarod lefényképezni, akkor valahogy nem zümmög a füledbe. Itt egy pillanatra elgondolkoztam azért, hogy hagyni kéne az egészet szúnyogostúl, rögzített objektívostűl, de végül is az árvaszúnyog ígérte meg, hogy este kilenckor randizunk a strandon. Én megbeszélt melóról még nem késtem el. Nehogy már egy árvaszúnyogon bukjon be az egész! Na, igen, mindenki a maga módján őrül bele Covidistánba…

(morpho)