Gondolkodtatok már azon, hogy miként kezdenétek hozzá, ha egy látogatónak húdenagyon szakmaian be kéne mutatnotok egy kulturális intézményt, mondjuk egy színházat? Nyilván nem, mert miért tennétek, pláne hogy hülyeség. Én mostanság mégis ezen töprengek. Na, nem szóban kéne felvázolni, mintegy ismeretterjesztő jelleggel, hanem a helyszínen körbevezetve úgy, hogy az illető tényleg kapjon némi képet az egész intézményről, de azért ne fulladjon bele egy érdektelen információhalmazba. Vajon a zsinórpadlás tetejére felvinném-e, vagy csak az aktuális előadásokból mutatnék részleteket? Beszélnék- e a súgó családi hátteréről, vagy csak az adott évad programját ismertetném? Ez nyilván attól is függ, hogy mennyire szakmai jellegű a vizitor személye, meg attól is, hogy mennyire értem meg a szituáció súlyát. Hát, nem igazán tudom, hogyan kéne ezt csinálni, de azt igen, hogy hogyan nem! Szigorúan elrettentés végett vázolnék egy esetet, miként is kezeltek egy ilyen szituációt egy Európától igencsak távoli országban, a fokvárosi ArtsCape centerben.

© photo by morpho

Az egész épület egy hatalmas kulturális bomba, leginkább a londoni Barbican központhoz vagy kicsit a budapesti Müpához tudnám hasonlítani. Van benne egy halom próbaterem, háziszínpad, konferenciatermek, étterem, meg persze egy hatalmas színházterem és egy nagy koncertterem is. Kicsit meg is lepett, hogy van ilyen a Dél-afrikai Köztársaságban, de végül is rendeztek ők már focivébét is.

Egy Európai Unió által támogatott kulturális projekt keretében mutatták be a helyi formák az épületet, ami, hát, azt gondolom, hogy meglehetősen alaposra sikeredett. Reggel fél tízkor indult a muri egy táncbemutatóval, amit mozgássérült, illetve süketnéma táncosok tartottak. Utána beszélgetés az alkotókkal, olyan dél körül már a padláson kialakított, balett teremben voltunk, ahol a helyi társulat növendékei tartottak bemutatót. Utána beszélgetés a résztvevőkkel. Nagyjából egy óra múlva helyi zenészek díjazását és méltatását lehetett végignézni egy színházteremben, ahol mintegy másfél órás beszélgetés után, ebédelni invitáltak. Nem kell túlgondolni, egy hamburger a helyi étteremben, de ez belefért szűk egy óra húsz percbe. Már jócskán benne voltunk a délutánban, amikor felvonszoltam magam a sokadikra, ahol a helyi parókakészítő asszonyok, a varrónők hathatós támogatásával tartottak rövid, nagyjából ötven perces eligazítást a díszlet és jelmeztervezők működéséről és a sokszínű kulturális háttér formai megjelenítéséről. A varrónők csak néha kotyogtak közbe, ezért nagyjából délután négy óra magasságában már az intézmény létrejöttének rövid történetét és az épület elkészülésének fázisairól szóló előadást élvezhettük. Olyan este hat óra körül már nagyon megittam volna egy sört, bort, bármit az egyik fokvárosi vendéglátóipari üzemegységben, amikor is belekezdtek a teljes éves költségvetés összeállításának ismertetésébe.

Úgy éreztem, hogy elérkezett az a pillanat, amikor már muszáj a ciánkapszulámat megkeresnem a zsebemben, de szomorúan konstatáltam, hogy nem is az a nadrág van rajtam, mert eredetileg arra gondoltam, hogy kocsmázás előtt még beugrom a hotelbe átöltözni. Na de minden móka véget ér egyszer, a gazdasági brigád elköszönt, és a friss afrikai levegő reményében elindultunk a kijárat felé… ahol már várt minket az intézmény könyvelésének vezetője, hogy röpke nyolcvan perces időkeretben beavasson minket az ArtsCape könyvelési struktúrájának rejtelmeibe. Ez tök komoly! Ez már az a pont, ahol az ember feladja. Itt már nincs visszaút az oroszláncsorda karmaiból, itt már nem is tudom precízen visszaadni a gondolataimat, csak a súlytalan lebegésre és az agyam helyén tompán zümmögő fénymásoló gépekre emlékszem nagyon halványan, de ez talán már mindegy is.

Az élőhalott agynak a kegyelemdöfést akkor adták meg, amikor mindezek után meginvitáltak a központi színházterembe egy kétórás egyfelvonásos megtekintésére, amit helyi színművész növendékek adtak elő, afrikaans!!! nyelven. Na, ez a kihívás már meghaladta legendás tűrőképességemet, és bármennyire is kíváncsi voltam erre a kitűnőnek ígérkező darabra, zsebeimbe gyömöszöltem szürkeállományom maradékát és kivánszorogtam az ArtsCape kulturális központból. Hátamon még érzetem a halálba menő társaim megvető és egyben gyilkos pillantását, de bevallom őszintén, ezek után mindenféle szégyenérzet nélkül vetettem bele magam a fokvárosi éjszakába.

(morpho)