Ez egy 25 éves történet, ez azért kemény! 25 éve ért véget Pierrot első alkotói korszaka, a szomorú bohócos, keserédes, babaházas, Holdbarévedős. 1995-ben volt egy koncert a Budai Parkszínpadon, ahol Pierrot lemosta magáról a festéket és visszaalakult Marosi Z. Tamássá. Mondanám, hogy sajnálom, hogy így alakult, de ez hülyeség. Öt év alatt már bőven leesett az első hó, lekopott a festék a babaházakról, és valószínűleg ráérzett arra, hogy ezt a történetet ugyanúgy már nincs értelme folytatni.

© photo by morpho

Olyan 1991 magasságában, amikor állandóan Pierrot szólt a rádióból, egy celldömölki srác elmagyarázta, hogy ez a zene tulajdonképpen csak azért jó, mert nagyon profi szintetizátorokat használ, és azzal meg ugye nem nehéz jó zenét csinálni. A dallamok meg nyilván jönnek csak úgy a programból. Szoftver kérdése az egész. Aha, nyilván. Arra mindenesetre jó volt ez a hülyeség, hogy elkezdjem figyelni a magyar dalok zenei hátterét. Akkor vettem észre, hogy a négy akkord milyen szinten uralja a könnyűzenét, meg hogy a dalszövegek teljesen elvesznek a szerelem-nyár-álmodozás aranyháromszögben. Erre a koncertre azért mentem el, mert a szomorú bohóc figurája erősen kilógott ebből a katyvaszból. Valahol nekem szólt, sőt, néha azt éreztem, hogy rólam is szólt, de ezeket az ember idővel kinövi. Az viszont igaz, hogy akkor döbbentem rá, hogy a kilencvenes évek elején milyen szomorú voltam, sőt, szerintem egész Magyarország az volt, a rendszerváltást követő eufória után.

Mikor eszembe jutott, hogy ide be kéne jutni fotózni, (viszonylag időben, a koncert napján) akkor már eladták az egész bulit fullhousera, és a fotózást sem díleltem le. Nem volt egyszerű. Az volt a szerencsém, hogy GNL kolléga a koncert kapcsán pár nappal korábban csinált Pierróval egy interjút, így aztán erre hivatkozva sikerült beverekednem magam. Egyébként itt már erősen kezdtem utálni, hogy a koncertekre alig lehet bejutni fényképezni, és bizonyos esetekben egészen kalandos átverés mechanizmusokat kellett alkalmazni, hogy bejussak. Én nem tudtam, hogy Pierrot a legvégén lemossa majd magáról a festéket, meg azt sem, hogy utána valami egészen más jön majd, amihez nekem már túl sok közöm nem lesz, mégis úgy jött ki, hogy sokkal többet fotóztam őt ezután.

Kiderült, hogy tud ő bulvárzenét is csinálni, ha akar, így lett aztán Gengszter Zoltánnak Bumm a fejébe, Sipos F. Tamásnak meg nem volt baja a baby-vel. Aztán még Megasztár is volt, ahol pont olyan előadókat válogattak, amilyen Pierrot sosem volt, de ő szerencsére ’95-ben tényleg lezárt egy korszakot, és én ezt elhittem neki. Ennek immár 25 éve, Marosi Z. Tamás közben 50 éves lett, a Budai Parkszínpadot bezárták, a kilencvenes évek zenéjéből meg alig emlékszünk valamire. Pedig az még messze nem volt annyira szar, mint egy átlagos Eurovíziós Megasztár az X-faktoros való villában…

(morpho)