Máris lelövöm a poént, merthogy majdnem engem lőttek le, ami, annak ellenére, hogy nincsenek a lelövésemmel kapcsolatban komoly tapasztalataim, azért nem hangzik igazán jól. Mindjárt itt van a lövés hangja például, ami, ha elég közel van hozzá a kósza fotográfus, akkor kifejezetten barátságtalan tud lenni. De a móka fokozható, ha az ember a golyó becsapódását is közelről szemléli. Ráadásul a majdnem lelövésemre teljesen váratlanul került sor. Reggel, amikor felébredtem, még semmi jelét nem tapasztaltam annak, hogy pár órával később majdnem le fognak lőni. Sőt, egész jól indult a nap, tükörtojás, narancslé, csokis fánk, meg egy fél unikum, úgy zárásként, nehogy elmenjen a kedvem a magyar sajtó jéghideg profizmusától. Egyébként ez az anomália unikum nélkül is jelen van, csak akkor nem figyelek rá annyira oda.

photo by morpho

Szóval, a majdnem lelövésem úgy indult, hogy elküldtek egy lőgyakorlatra a Köztársasági Őrezred Honvéd utcai székházába, annak is a pincéjébe. Ott volt a lőtér, pont olyan, mint amilyen a Műegyetemen is volt, ahol 2006-ban három tűzoltó vesztette életét, mert kigyulladt a golyófogó fal. A Köztársasági Őrezred 2012-ig nagyjából a honvédség meg a TEK feladatait végezte, védte a politikusokat meg a kiemelt intézményeket és biztosította a nagy állami rendezvényeket. Nagy ritkán tartottak bemutatókat a sajtónak: bombakeresgélést, terrorakció szimulációt vagy lövészetet. Ezzel eddig nem is lett volna semmi baj, csak hát, az újságíró is volt valamikor gyerek, és ha megengedik neki, hogy a vízi pisztolyt Magnumra, meg Parabellumra cserélje, akkor pont úgy fog vele játszadozni, mint a vízi stukkerrel anno. Márpedig itt megengedték a média igen tisztelt képviselőinek, hogy ők is lőhetnek célba párat, aminek gyakorlati részét képezte az én majdnem lelövésem is.

Az első sorozat után mindenkivel lerakatták a pisztolyt egy asztalra, és csak utána lehetett megnézni a lőlapokat a terem másik végében. Mondjuk, nem nagyon volt mit nézni rajtuk, mert kevesen találták el bárhol is a céltáblát, de hát, azért ne várjuk el egy újságírótól, hogy sorba tolja az érintő tízeseket. Mindössze az ócska altesti poénok mentek, hogy otthon ki mindenki mennyivel jobban tüzel marokfegyverrel, meg egyébként is az újságíró jellemzően felelőtlen. Ezért(is) újságíró és nem mondjuk klímakutató. De azt azért elvárhatnánk tőle, hogy ha emberek vannak a lőtér másik végén, akkor ne lövöldözzön! Valami idióta nem volt teljesen elégedett az eredményével, visszasétált a lőállásba és elkezdett tüzelni felénk. Ott és akkor éreztem először, hogy nem mindegy, hogy az ember a lőtér melyik végén áll! Az első lövés nagyjából fél méterre tőlem csapódott a falba, két céltábla közé. A forma lőteljesítménye, úgy látszik, nem javult látványosan, de a teljesítmény összképe végül nem alakult ki, mert azonnal hárman vetették magukat a lövöldöző kollégára és miközben leordították a fejét, kikísérték a teremből.

A parancsnok sajnálkozott, hogy hát ez neki milyen kellemetlen, meg hogy meghívnak egy sörre, csak ha lehet, ezt ne írjuk meg. Mi nem is írtuk, de a lövöldöző kolléga olyannyira méltánytalannak gondolta, ahogy vele bántak, hogy simán megírta az egészet. A hülyéje! Mindössze azt felejtette ki, hogy majdnem lelőtt engem, gondolom véletlenül. De hát, ha a valakinek lövése sincs valamihez, annak súgni sem lehet, ez tiszta sor. Az egészben, az a legelgondolkodtatóbb, hogy akkor mi van, ha az a golyó további ötven centit téved? Akkor két sörre hívnak meg, hogy ezt ne írjuk meg? Mindenesetre ezt a posztot most nem olvastátok volna el, az biztos.

(morpho)