Első szín

Ifjonc voltam, tán még 20 éves sem, amikoris egy hetente megjelenő politikai hírmagazinnál voltam gyakornok. Az egyik első melóm az volt, hogy menjek el fotózni a Pesti Barnabás (ma Piarista) utcába, merthogy bezár az Egyetemi Színpad! Nem igazán tudtam, hogy mi az, hogy Egyetemi Színpad, meg azt sem értettem igazán, hogy miért baj az, ha bezár, de hát, a munka az munka. Persze én mindig is olyan voltam, hogy utánanéztem annak, amit le kellett fényképezni, mert ha minden téren képben van az ember, akkor a fénykép is képben lesz, ami lehet, hogy már csak nekem fontos, de a kilencvenes évek elején még sokaknak az volt.

photo by morpho

Azóta már tudom, hogy az 1957-ben az ELTE támogatásával létrejött Egyetemi Színpad legendás volt. A legnagyobb színészek is felléptek ott, nem is csak néha, de lehetőséget adtak a fiataloknak is, és egy csomó kultúrpolitikailag is számottevő előadást, háttérbeszélgetést rendeztek az egykoron a piaristáktól elszocializált épületben. Aczél György, az egykori kulturális atyaúristen valamiért nem piszkálta az Egyetemi Színpadot, bár sokak szerint a három téből ez a „Tűrt” kategóriába volt minősítve, ami jelentsen bármit is, de bezárást biztosan nem. Aztán a rendszerváltás után a piarista rend visszakapta az elszocializált termeket, amivel nincsen is baj, csak az ELTE valamiért inkább a színpad bezárása mellett döntött, ahelyett, hogy találtak volna neki egy másik helyszínt. Így aztán ’91 áprilisában azt fényképeztem, ahogy bezárják a színházat. Egy évvel később az Egyetemi Színpad mégis újra indult a Szerb utcában Puskás Tamás vezérletével.

Második szín

Pár évvel később immár egy napilap szerkesztőségében 1994 novemberében küldtek el fotózni a Szerb utcába, merthogy bezár az Egyetemi Színpad. Hogy mi? De hát az már bezárt egyszer, nem? Na, igen, de most az szűnik meg, amelyik a korábban megszűnt helyett jött létre, merthogy az ELTE akkori rektora úgy döntött, hogy ezt a színházat be kell zárni, mert csak. Az, hogy korábban hány színházi ember hány munkaórát, mennyi energiát és lelkesedést pakolt bele, hogy az Egyetemi Színpad működjön, az nem igazán érdekelt senkit.

Mintha nem fognák fel, hogy a színház, az nem egy épület vagy egy terem függvénye, amire ráírjuk, hogy „SZÍNHÁZ”, és már meg is vagyunk. A színház, az jó esetben egy önszerveződő kulturális bomba. Egy olyan alkotóműhely, amit nem lehet csak úgy bezárni, mert akkor majd máshol, máshogy fog működni. A színház nem függ az épülettől vagy a fenntartótól. A színház egyszerűen csak azért van, mert a közönség azt akarja, hogy legyen. Amíg közönség van, addig színház is van, hiába akarja bezárni az aktuális rektor, aki lehet, hogy pár év múlva már nem is lesz rektor, meg amúgy sem ismerte a kutya sem, maximum csak annyit tudtak róla, hogy bezáratott egy színházat. Hát, legyen! Én meg majd megyek fotózni a következő, meg a következő meg az azt követő új helyszínre is, amikor éppen bezárják. Ha valaki abban lát fantáziát, hogy színházakat zár be, ám tegye. De azért azt jó, ha tudja, hogy „A” színházat bezáratni még senkinek sem sikerült.

Hát, ezzel a vidám, színpadias történettel kíván mindenkinek nagyon boldog karácsonyt és izgalmas új évet a (morpho)

Ui: A képregény blog téli szünetre megy, de februárban újra kinyit a fényképtár, és folytatódik a fotográfia nagy kalandja.