A múlt héten arról értekeztem, hogy simán kirakták a fotósokat a Page&Plant sajtótájékoztatóról, ami azért erősen visszaveti a képalkotói tevékenységet. Ha valaki azt gondolná, hogy az újságírók sokkal jobb helyzetben vannak hozzám képest, akkor súlyosan téved! Most ugyanis a múlt heti szitu inverzét igyekszem vázolni, konkrétan azt, amikor egy sztár az újságírót szívatja, a fotóst viszont engedi dolgozni. Valami ilyesmi történt 1995. március 7-én, amikor is Miles Davis egykori dobosát, Al Fostert üldöztük GNL kollégával, de végül „csak” a fotó jött össze, az interjú nem. Mondjuk, egyik opció sem jó igazán, mert az újságcikk a szöveggel meg a képpel együtt lesz újságcikk. Ha valamelyik nincs meg a kettő közül, az legalábbis hiányos, mondhatni, igénytelen végeredményhez vezet, azt meg utálom.

photo by morpho

A menedzsmenttől azt az infót kaptuk, hogy a koncert előtt órákkal megtartott hangpróbán ott lesz Foster is, és akkor majd lehet vele interjúzni, meg fényképezkedni. Oda is értünk időben az azóta megboldogult Petőfi Csarnokba, és Al Foster is ott volt a dobok mögött, ami legalábbis elég pozitív végkifejlettel kecsegtetett. Na, itt kezdődött el a szívatás, amit azóta sem raktam össze teljesen. Ezek a hangpróbák úgy szoktak kinézni, már ha a sztár egyáltalán jelen van, hogy a behangolt cuccal elbabrál öt-tíz percig, esetleg belekezd néhány dalfoszlányba, aztán interjút ad, elmegy sörözni vagy akárhová, hiszen csak órák múlva kell visszamennie a koncertre.

Közölték, hogy várjuk meg, amíg abbahagyja, utána lesz interjú, de én a sound check közben fotózhatok nyugodtan. Ez azért már fél siker, nem? Valamilyen kevésbé megmagyarázható okból Foster legalább egy órán keresztül püfölte a bőröket, komplett darabokat végigdobolt, és egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki valaha is abba akarná hagyni. Sőt! Mivel egészen közelről fényképeztem, egy idő után az tűnt fel, hogy ez a pasi egyszerűen élvezi a hangpróbát! Ilyet se láttam még! Ilyenkor a zenészek jellemzően másnaposak, enerváltak, és alig várják, hogy túlessenek az egészen, már ha egyáltalán elmennek, és nem a háttéremberek lövik be a cuccot. Lehet, hogy ennek a formának ez a munkamódszere, esetleg azt hitte, hogy ez már a koncert, vagy csak simán imád dobolni, de annyira benne volt az egészben, hogy mikor látta, hogy fotózom, elkezdett nekem bohóckodni a dobverőkkel. Feldobálta őket a levegőbe, vigyorgott, amikor a fejére estek, és közben arra gondoltam, hogy ha ilyen közvetlen ez az ember, akkor milyen jó kis interjút fog adni.

Én nagyjából meg is voltam már, de Foster csak tolta tovább rendületlenül. A sajtóterelgető lány azt javasolta, hogy igyunk valamit a büfében, és majd szól, ha a művészúr abbahagyja, meg úgyis meghalljuk, ha megszűnik a püfölés. Hát, ennek szellemében akkor sör-vodka kombó és erőteljes merengés a szép jövőről. Kb egy fél óra múlva benéztünk a terembe, hogy mégis mi újság, de legnagyobb meglepetésünkre a dobok mögött már egy fiatal srác ült, Foster sehol. Halvány érdeklődésünkre, hogy akkor most megcsinálhatnánk-e az interjút, az a válasz érkezett, hogy a művész úr elfáradt, és visszament a hotelbe. Puff! De miért nem szóltak, amikor abbahagyta? Hát, izé, ők sem vették észre, mikor lelépett. Igen, ez biztos így volt.

Na de ilyen könnyen nem adtuk fel, irány a hotel! Nem igazán egyszerű kommunikáció után sikerült megértetnünk az egyébként magyarul beszélő recepcióssal, hogy legyen már oly drága felszólni a művész úrnak, mert elfelejtett interjút adni. Végül magával Fosterrel is sikerült beszélni telefonon, aki közölte, hogy fáradt, most nem fogad senkit, és különben is, miért nem mentünk el a beállásra? Hát, ez itt ennyi! Nekem voltak tök jó képeim, amik kiválóan passzoltak a semmihez. Foster hülyét csinált belőlünk. Hogy szándékosan-e vagy csak így jött ki, azt nem tudom, viszont ezt követően megfogadtuk a művész úr szavait, és a legközelebbi vendéglátó ipari egység felé vettük az irányt, nehogy lemaradjunk a beállásról.

(morpho)