A Badacsonyról jellemzően két dolog jut az emberek eszébe. Az olaszrizling és a hegy körvonala, valami naplementés narancssárga aranyhidas képeslapon. A rizlinget most kihagynám, legalábbis ebből a posztból, a naplementés történet mint jelenség meg a klímaváltozás óta nehezen tetten érhető. Van helyette persze más. Más fényekkel, más felhőkkel, sok kondenzcsíkkal, csakhogy a chemtrail rajongótábort is lázba hozzam egy kicsit. A dolog lényege, hogy a növekvő széndioxid koncentráció és persze a jelentős vízpára teljesen átrajzolta a Badacsony látképét, ráadásul nem csak nyáron, hanem novemberben vagy februárban is. Na, most a történetünk szempontjából ez az egész teljesen lényegtelen, mert én igazándiból a villámokról szeretnék értekezni.

photo by morpho

A villámfotózás ugyanis Badacsony nélkül is lutri meg egyébként is! Villámfotózás közben ugyanis jellemzően vihar van. Az embert a fényképezőgéppel meg az állvánnyal együtt fújja el az orkánszerű szél, miközben random jelleggel ömlik az eső, meg amúgy is baromi hangos az egész. Mindez a Balaton parton hatványozottan érvényes. Nyilván. Ezért aztán csak a hülyék szoktak ilyenkor villámot fényképezni, meg persze máskor is, de ez megint csak marginális.

Mindenesetre elég ritkán fordul elő, hogy a villámok pont egy tanúhegy tetejébe csapkodjanak és ráadásul ezt olyan pofátlanul csinálták, hogy dühömben elhatároztam, hogy nekimegyek a problémának és megküzdök az elemekkel. A szél pont szembe fújt, ami azért is különösen jó volt, mert az esőt is az arcomba tolta, úgyhogy amikor az állványt megpróbáltam felállítani, ami persze nem sikerült, addigra csuromvizesen, már kábé meg is bántam az egészet. Viszont a villámlás nem hagyott alább, ezért összedobtam egy sufnituning jellegű megoldást a problémára. Két széket egymásra raktam és kipakoltam a partra, hagy ázzanak, végülis a tölgyfaszéknek kifejezetten jót tesz a víz, ez közismert. Erre ráraktam egy hálózsákot, meg egy csomó párnát, ami ugyan megtartotta stabilan a teleobjektívet, de a ráeső víztől egyre nehezebbé vált, és az egész cumó folyamatosan süllyedt lefelé. Na, most ez nem túl optimális.
A villámfotózás ugyanis nem úgy néz ki, hogy a megfelelő pillanatban lenyomom a gombot, mert ez több szempontból is nyilvánvalóan lehetetlen. Egyrészt nem tudom előre, hogy mikor fog villámlani, másrészt meg azt sem, hogy hol, és tulajdonképpen a többi probléma ezek tükrében már nem is érdekes igazán. A villámfotók úgy készülnek, hogy az emberke beállítja a képkivágást egy területre – esetünkben a Badacsonyra – ahonnan a villámot várja. Aztán ki kell nyitni a zárat és várni. Kb ennyi.

Ha szerencsénk van, akkor a villám pont a képkivágáson belül fog lecsapni, és mivel a zár majd egy percig nyitva van, a fénycsík rögzül a képérzékelő panelen. Aztán ezt az egészet addig kell ismételgetni, amíg össze nem jön egy jó kép. Na, most ha az összegányolt állványszerű izé lassan süllyed lefelé, amikor a zár nyitva van, akkor egyrészt elmászik a képkivágás, másrészt berázódik az egész, és a végén egy nagy fekete pacát kapunk, díszdobozban. Mivel az eső folyamatosan esett, a párnák megszívták magukat vízzel, és még gyorsabban kezdett süllyedni az egész állványzat székestül, ráadásul a fényképezőgépek jelentős része sem kifejezetten felhőszakadásra van tervezve.

Szóval, újabb párnákat pakoltam a rendszerbe, és újra beállítottam a képkivágást, és lassan már kezdett összeállni minden, amikor hirtelen abbamaradtak a villámok és elállt az eső. Ez itt ennyi. Ilyenkor az egyszeri fotográfus összecuccol, elnézést kér az összevizezett székek és párnák miatt, majd megfogadja, hogy soha többé nem kísérletezik a villámokkal, és jöhet az olaszrizling. Pont itt tartottam és kínomban azzal kezdtem szórakozni, hogy ki tudom-e számolni a harminc másodpercet fejben. Beállítottam a gépet harminc másodperces expozícióra és elkezdtem számolni a másodperceket. Valahol egy régi filmben láttam, hogy ha a szám mögé tesszük az „elefánt” szót, akkor pont kijön egy másodperc. Kimondva „egy elefánt”, az pont egy másodperc. Azt játszottam, hogy ha elkezdek számolni és minden szám után odapakolom az elefántot, akkor vajon pont akkor zár-e be a gép, amikor a harminc elefánthoz érek? Egyébként igen. Ha valaki nagyon ráér, akkor próbálja ki! Na, ebbe az elefántozásba csapott bele még egy utolsó kósza villám, ami pont telibe találta a hegyet, a zár meg nyitva volt. Hiszen játszottam.

Hogy ez a villám honnan és mitől került oda, mikor a vihar már rég tovaszállt, azt nem tudom, viszont a kép egész jó lett itt az elefántok között, és ilyenkor valahogy a szervizbe is sokkal vidámabban viszem a beázott fényképezőgépet, mint egy átlagos villámfotózás után.
(morpho)