A mozdonyjavító mint jelenség valahogy sosem érdekelt. Na, jó, ha jobban belegondolok, akkor a rám testált témák 80 százaléka nem érdekelt igazán, ami nem is olyan nagyon rossz arány, mert a fotósoknál jellemzően ez 98 százalék szokott lenni, a többi meg a szarvasgombás rákraguval kevert divatbemutató a Hotel Mentolban. Én olyat még nem láttam, hogy valaki azért ment fotósnak, hogy parlamenti sajtótájékoztatókat, vagy Paks-Gyirmót „bajnoki” focimeccset fényképezzen. A mozdonyos kalandot viszont – bármennyire is olajszagú elsőre a történet – nagyon nem bántam meg! Időutazás volt a javából, és azóta is hálát adok az égnek, hogy még „fénykorában” láthattam az ötvenes évek hulladékgyűjtő telepeire hajazó járműjavítót. Mármint úgy értem, hogy fénykorában nézett ki úgy, mint egy MÉH-telep, és nem volt egyértelmű, hogy ezeket a nagy vascsöveket milyen célból tárolják egy szemmel láthatóan erőteljes légicsapást elszenvedett, egykor üvegtetős csarnokban, amit benőtt a gaz, a tető megmaradt cserepei pedig random jelleggel potyogtak a bent tartózkodók fejére. Ezért aztán nem is tartózkodott bent senki.

photo by morpho

Hogy én bementem oda fotózni, az maximum azt a tényt erősítheti meg az olvasóban, hogy nem vagyok teljesen normális, amiben ugyan lehet valami, de ennek taglalása szerintem most nem lesz ezen poszt témája. Ez az egész még a kétezres évek elején volt, azóta nem tudom, mi a helyzet arrafelé, de gyanítom, hogy a 424-es gőzmozdonyok javítása azóta sem lett jelentősen népszerűbb Magyarországon. Mindenesetre, akit részletesebben érdekel a hely története, az itt olvashat róla, sőt további fényképeket is nézegethet. Ja, igen, a javítás! Merthogy itt tényleg zajlott mozdonyjavítás. Na, nem az üveghullajtó csarnokban, mert akkor minden műszak a traumatológián végezte volna, hanem egy külön szerelőműhelyben, ahová berámoltak pár régi mozdonyalkatrészt és – szigorúan vasúttörténeti célzattal – nagyjából egy tucatnyi ember mindenféle vasdarabokat rakosgatott egy olyan üzemben, ahol az ötvenes években kipakolt Lenin-kép jól megfért a PC-klaviatúrával a boncasztalon, miközben Jenő bácsi vagy hegesztett egy nagy piros izét, vagy olajos kesztyűben rángatott egy nagy feketét.

Az egész olyan volt, mintha Ridley Scott forgatta volna az Alien ikszedik részét valami vulkanikus bolygón, ahol az idegenek már kiirtották a telepesek jelentős részét, és a még fennmaradt kolónia egy szerelőcsarnokba visszavonulva küzdene a túlélésért. Őszintén szólva, kicsit zavarban voltam, hogy ilyen még létezik Magyarországon így az ezredfordulót követően, és mindez nem valahol a román határ mentén van egy kanyarós sáskajárás miatt elhagyott faluban, hanem Budapesten, a IV. kerületben. Ráadásul a szebb napokat megélt Istvántelki Főműhely egykor az egyik legfontosabb vasúti járműjavító műhely volt Magyarországon! Hát, a villanyvonatot nem mindenki csak a karácsonyfa alá képzelte, és a magyar vasútvonalak villamosítása mára felemésztette a gőzös/dízelmozdony karbantartó brigádok izgalmas világát. Ha jól tudom, az USA-ban van még ugyanilyen, csak ott rozsdás repülőgépek heverésznek ezerszám a sivatagban. Ezt gyorsan fel is írom a listámra.
(morpho)