Nem tudom, hogy a koncertlátogatók közül ki mennyire van képben a soundcheck nevű jelenséggel kapcsolatban, mivel ezt jellemzően nem a nyilvánosságnak szánják, ezért aztán ha valaki véletlenül lemaradt volna róla, annak röviden összefoglalnám a lényegét. Magyarul talán beállásnak, vagy hangpróbának szokták fordítani, de teljesen pontosnak egyiket sem mondanám. Szóval, ha játszik egy világsztár egy stadionban mondjuk, este nyolckor, akkor pár órával kezdés előtt a technikusok belövik a cuccot, a hangosítást meg a fényeket, hogy kezdésre az egész cumó rendben legyen és a lehető legjobban szóljon. (Közben a zenekar is belövi a cuccot a hotelszobában, de az most nem tartozik szervesen ide.)

photo by morpho

Egy halom hang és fényvarázsló emberke dolgozik kőkeményen azért, hogy este a hullarészeg rockergyerekek, meg a sznob VIP vendégek kb lemezminőségben kapják vissza azt a muzsikát, amire jegyet vettek/kaptak aznap estére. Lássuk be, azért az mégsem várható el, hogy mondjuk Santana vagy Keith Richards személyesen hangolja be a gitárját, (bár már ilyet is láttam,) ezért a sztárok minden turnéra magukkal visznek néhány profi zenészt, akik a meló ezen részét elvégzik helyettük.

Mivel az esti fellépők ilyenkor nincsenek színpadon, a sajtómunkások jellemzően a soundcheck alatt készítenek interjúkat, azaz ilyenkor valósítják meg a Zappa modellt. (Frank Zappa örökbecsűje: „A rock-újságírás lényege, hogy írástudatlanok interjúvolnak meg beszédképteleneket olvasni nem tudók számára.”)

Először ’95-ben egy Green Day koncerten tűnt fel egy srác, aki Billie Joe Armstrong gitárját hangolgatta, és egy idő után azt vettem észre, hogy jobban érdekel a srác, mint az interjú. Egy laza Whole lotta love riffel kezdett a Led Zeppelintől, aztán elkezdte a Stairway to heaven bevezető témáját. Először azt hittem, hogy lemezről megy, de komolyan! Utána beleharapott a Traffic jam közepébe Hendrixtől. Annyira profin nyomta, hogy nem hittem a fülemnek, de amikor letolta gitáron Rimszkij-Korszakov Dongóját, akkor már éreztem, hogy Dongó elszabadul. Teljesen kész voltam még úgy is, hogy közben egy technikus állandóan belepofázott az egészbe. Mindezt a tök üres nézőtér előtt tolta végig a srác, csak úgy, gitárpróba címen.

Azóta sok ilyet láttam-hallottam, és rá kellett döbbennem egy hatalmas anomáliára: ezek az árnyékemberek egész egyszerűen zsenik! Zsenik a sötétben, akik sosem állnak ki a fénybe. Csak aki soundcheckre jár, az ismeri őket, azaz kb néhány újságíró meg néhány technikus és biztonsági őr. Pedig nélkülük nincs buli, nincs zene, sőt, ugyanazon a színpadon állnak, mint a világsztárok, kezükben ugyanazzal a hangszerrel, ugyanazzal a tudással.

De mitől lesz valakiből Santana és mitől gitárhangoló? Mi a titok? Mi a különbség zseni és zseni között, avagy mitől lesz valaki zsenibb zseni a másiknál? 25 éve gondolkozom ezen a tök egyszerű kérdésen, egyre reménytelenebbül…

(morpho)