Érdekes dolog ez a halál körüli bizonytalanság. Persze ez tulajdonképpen nem létezik, (mármint a bizonytalanság), mégis úgy csinálunk, mintha létezne. Az elmúlás filozófiája ugyanis alapvetően emberi kreálmány. Már vagy 35 ezer éve nem tudunk mit kezdeni a problémával, és jobb híján tologatjuk ide-oda, vagy mindenféle konteóval próbáljuk megmagyarázni, hogy meghalni valahol mégsem olyan rossz! Pedig dehogy nem az!

Gondoljuk csak végig! Ha valaki meghal, magával viszi az összes emlékét a sírba (nirvánába, purgatóriumba, paradicsomba, vissza a matériába, tökmindegy). Ezek az emlékek talán nem vesznek el mind, mert elmesélte mondjuk a gyerekének, … aki majd 60 év múlva hal meg apuka emlékeivel. De tegyük fel, hogy ő is továbbadja az apja emlékeit a fiának, aki majd további hatvan év múlva viszi magával, az immár háromszorosan átadott emlékfoszlányokat. Karinthy Frigyes „Műfordítás” című dolgozatában kiválóan látszik, hogyan lesz egy Ady versből a sok áttétel folytán szalámi reklám.

photo by morpho

Egy-két történelmi figurától és pár művésztől, tudóstól (plusz Ötzi a jégember) eltekintve nem igen marad utánunk semmi a Földön. Maximum néhány kő. Ez van! Viszont a kövek néha csodákra képesek (meg az emberi hülyeség, de az most esetünkben irreleváns). Ezt igazolta mostanság a Duna példátlanul alacsony vízállása, ami még az én fotográfiai figyelmemet is felkeltette. Az apadó Duna medrében ugyanis sírkövek tűntek fel. Eleinte senki nem értette az egészet, de aztán kiderült, hogy a százéves kövek története viszonylag jól ismert, az 1960-as években kerülhettek oda partvédő kőszórásként, amikor az állam felszámolta az akkor már évtizedek óta nem használt, 1912-ben bezárt Németvölgyi temetőt, hogy a helyére épüljön a MOM, meg a Kongresszusi központ.

Elegáns, már-már fennkölt megoldás sírkövekből partvédelmet építeni. Végülis a gízai piramisokból is „házakat” építettek Kairó külvárosában. Mondom, hogy nem a vallástól függ! Azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy Devics András vajon jól járt-e ezzel a kőszórásos mutatvánnyal, vagy sem? Olvastam olyat is, hogy ez milyen szörnyű és felkavaró. Mármint hogy egykor élő emberek sírköveit munkagépekkel darabokra törik és beszórják a Dunába. De azt azért hagy kérdezzem meg halkan, hogy Devics András nevét ki ismerné manapság, ha ez nem történik meg? Pár év múlva újra elfelejtik, és legközelebb akkor kerül elő a neve, amikor a Duna vízállása újfent 40 cm alá esik. Azért ebben van valami varázslat nem? Aztán idővel majd az erózió lecsiszolja a feliratot, és az utolsó ember is meghal, aki ismerte a sírkövek történetét. Addig meg itt vannak nekünk a saját halottaink, meg a saját sírköveink, a saját változó klímájú világunkkal. Sose volt még ilyen meleg halottak napján Magyarországon, mint az idén. A délkeleti országrészben 25 fok feletti hőmérsékleteket mértek…

(morpho)

Ui: Devics András, akinek a sírkőtöredékét beleépítették a partfalba, Jugovics Katalin nevű feleségével a Németvölgyi temető közelében, a Tabánban lakott, a szintén felszámolt Felsőhegy utca 73-as szám alatt – tájékoztatta az indexet dr. Haraszti Viktor, Budapest Főváros Levéltárának főigazgató-helyettese. A szakértő elmondta, további levéltári iratokból az is kiderül, hogy Devics András neje, akinek a leánykori nevét hivatalosan Gyugovicsként jegyezték fel, 1890. május 25-én agygutában elhalálozott, és a férfi 1895-ös új végrendeletében már az állt, hogy új kapcsolatban él Oláh Róza úrhölggyel…