Ez a mai sztori annyira friss, hogy még meleg, vagy hideg, ezt majd mindenki eldönti sajátból. Azért kell gyorsan leírnom, mert a végén még az idő megszépíti az egészet, és lassan lekopik a történetről a kín és a szenvedés. Pedig a kép egész pozitív kisugárzást generál. Nézzétek csak! Ugye milyen jól néz ki? A kép Afrika egyik legdélebbi pontját, a Jóreménység fokát ábrázolja. Jobbra az Atlanti-óceán kéklik, balra a felhők alatt viszont már az Indiai-óceán figyel, ami ugyan most nem látszik a felhőktől, ezért kénytelenek lesztek elhinni nekem, hogy ott van.

photo by morpho

Na most egy ilyen kép úgy készül, hogy az ember felmegy Fokvárosban a Tábla hegy* tetejére, kattintgat párat, aztán lejön, és ennyi. Nem nagy kunszt, van felvonó, 300 helyi batkáért (kb 6000 ft) felvisz meg lehoz. Na de ebben így nem lenne semmi pláne, hiszen mi keményszerszámú magyar gyerekek természetesen gyalog vágunk neki az útnak, mit nekünk ti zordon Kárpátoknak vadregényes tája! Na jó, én sem vagyok teljesen hülye, de egy helyi taxis forma azzal kecsegtetett, hogy másfél óra alatt megjárható a Fokváros látképét teljesen eluraló , „alig” 1082 m magas hegy. Azt mondjuk nem mondta, hogy ne felejtsem otthon a hágóvas-jégcsákány-bivakzsák szentháromságot, de még csak azt sem raktam össze, én barom, hogy a tengerszint feletti magasságot a tenger szintjéhez mérik, ami hát a képen is könnyedén megfigyelhető.

Az első 40 perc még viszonylag könnyedén ment. Meleg volt, fotózgattam, mentem felfelé. Aztán belefutottam egy táblába, ami a hegy tetejét az adott ponttól számítva +/- 2 óra gyaloglásra datálta. Itt azért elgondolkodtam picinyét a hogyan továbbon! Nem egészen erről volt szó, de mint említettem volt, én zúzós magyar gyerek vagyok, úgyhogy csapjunk bele! Na, ezt már nem biztos, hogy kellett volna. Az út hirtelen meredekre fordult, majd beléptem a pokol kapuján.

Eltelt egy óra, és én rendületlenül másztam fölfelé magányomban az egyre nagyobb és egyre meredekebb sziklákon. Közben a levegő az induló 30 körüli pályáról 10 fok alá csúszott, a láthatár megszűnt létezni a hegyre szálló felhőtől, és amikor már se lefelé, se felfelé nem láttam semmit, sorrendben a következő gondolatok jutottak eszembe: Először is! Mi a faszt keresek én itt, a világ végén egy hegy tetején tök egyedül a hideg ködben!? Úgysem fogom bírni a tetejéig, ezért vissza kéne fordulni! Vissza, de hova vissza? A ködbe, a sziklák közé? Az út amúgy is elég random jelleggel volt kijelölve, úgyhogy visszamenni teljesen reménytelen volt. Továbbmenni a tetejére? Hova? Minek? A ködben? Ráadásul azt sem tudtam, hogy mennyit kell még menni felfelé. A halálközeli élmények csak ezután jöttek. A szívroham és a lábtörés esetén kínálkozó, nem létező menekülési lehetőségeket gyorsan elvetettem, míg végül utolsó erőtartalékomtól is megszabadulva magabiztosan leültem egy vizes sziklára, és egy felvonó képe rajzolódott ki előttem, ami ekkor már olyan messzeségbe került, hogy tulajdonképpen simán lehetett volna az Antarktiszon is. Úsztam át már a Balatont, futottam maratont, tevegeltem órákig sivatagban, de ilyen fizikális erőpróba elé még sosem állított az élet.

Aztán pillanatnyi lázálmomban az este induló, Amszterdamba tartó repülőre képzeltem magam, amint kezemben egy pohár fehérborral valami szívderítő film társaságában pusztán rossz álomként jelenik majd meg előttem ez a rettenetes/szörnyű/elviselhetetlen pillanat. Lehet, hogy ez adott némi hitet, de nem létező erőtartalékaim előcibálásával, kezemben a fényképezőgépemet szorongatva, (Robert Capa is fényképezőgéppel a kezében halt meg) végül további egy óra agonizálás után, csúszva-mászva, valahogy mégis felvonszoltam magam a kibaszott hegy kibaszott tetejére! Ha valaki rá akar érezni a Table Mountain megmászásának eszenciájára, vessen egy pillantást erre a videóra!

Az külön faszányos a történetben, hogy amikor felértem ezt láttam:

photo by morpho

Ezért érdemes volt, mi? Sajnos a ciánkapszulámat már rég elvesztettem útközben, a bicskám meg lent maradt a bőröndömben, a hotelban. Aztán idővel arrébb fújta a szél a ködöt, és végül csak elkészülhetett a poszt elején látható felvétel. Ha valaki azt gondolja, hogy itt most vége van a sztorinak, akkor annak elmondanám, hogy kizárólag erős idegzetűeknek ajánlom a folytatást!

Lefelé már természetesen a felvonó igénybevételével, némi taxizás után holtfáradtam értem vissza a hotelba, ahol már rég kicsekkoltam a szobából, mondván, este megy a gépem, és a fokvárosi vízkorlátozások jéghideg vizében valahogy nem volt kedvem letusolni. Ez azért volt remek döntés, mert utána csak 11 órát kellett ülni az amszterdami gépen a hegyet megjárt gönceimben, ami erős eufemizmussal fogalmazva kicsit kizökkentett a komfortzónámból. De nem baj, végülis az élet csupa apró kihívás, úgyhogy két óra repülést követően kitöltöttem magamnak a hegyen megálmodott pohár fehérbort. Ebben a pillanatban indult pisilni a mellettem ülő kedves, joviális öregúr, aki egy hanyag kézmozdulattal az egész pohár bort az ölembe borította. Az először végigfolyt az ágyékomon, az összes létező szervet beleértve, majd elindult lefelé a nadrágomon a lábszáramon keresztül a cipőmbe, és a zoknimban állapodott meg. Elég hamar világossá vált, hogy a hátralévő alig kilenc órát hegymászósra szagosodott szerkóban, egy pohár borban ücsörögve kell végigkísérnem. Ha valaki szereti a szép kihívásokat és a higiéniát, javaslom, egyszer próbálja ki! Nem fogja megbánni! Az élmény olyannyira egyedül álló, hogy nagyjából mindent elfelejtettem, ami az eddigi életem során valaha is történt velem.

Aztán alig fél nappal később Amszterdamban büdösen, borosan, méltóságom utolsó szilánkjaitól is megszabadulva cimborálisan beültem egy coffeeshopba és egy Libanoni cédrus fedőnevű készítménnyel összebarátkozva, lazán hátradőlve, pöfékelve és jéghideg vizet kortyolgatva, hurráoptimizbusba burkolózva tekintettem egy sokkal szebb és vidámabb jövő felé…

(morpho)

*Tábla-hegy (Table mountain): A Tábla-hegy és Tábla-öböl elnevezés tulajdonképpen egy téves fordítás következménye. Az angol „table” szó hasonlóan hangzik a magyar „tábla” szóhoz, a jelentése azonban „asztal”, tehát a helyes fordítás szerinti elnevezés „Asztal-hegy” illetve „Asztal-öböl” lenne. A magyar földrajzi irodalomban azonban a Tábla-hegy honosodott meg, és ez a hivatalos magyar elnevezés. A hegy azért kapta ezt az elnevezést, mert a Fokváros fölé szinte függőleges falakkal, 1082 m magasságban emelkedő hegy teteje egy nagy fennsík. Olyan, mint egy asztal lapja. (wikipédia)