Egészen kis gyerekként mindig át akartam úszni a Balatont. Sőt, nem is csak keresztben, de erről később letettem. Aztán 1977-ben megjelent az államilag támogatott Balaton Átúszás nevű jelenség, amit még anno a KISZ néven futó, diákok táboroztatásával és szexuális felvilágosításával foglalkozó konglomerátum indított el. Sealed with a Kisz …

photo by morpho

Mivel a nyarakat a Balatonon töltöttem, minden évben végignéztem az átkúszást meg a köré kanyarított esztrádműsort. Az egyik legnagyobb flash az 1991-es angolnavész idején zuhant be! Máskor is maradt már el az egész a rossz idő miatt. Talán ezt az évet is kihagyhatták volna, és akkor nem kellett volna rothadó, bűzös haltetemek ezrei közt öklendezve, anyázva úszkáló emberek szórakoztató látványát mutogatni az esti híradóban. Szóval, egyszer aztán tényleg átúsztam a tavat – még 1990-ben 18 évesen, valamivel kevesebb, mint két óra alatt – és hát, nagyon szar volt. Unalmas és fárasztó. Főleg az a része, amikor már nincs értelme visszafordulni Révfülöp felé, mert Balatonboglár ugyanolyan messze van. Megpróbáltam elterelni a gondolataimat, leginkább úszás közbeni csajozással, aminek azért elég komoly hátulütői vannak. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a csajnak csak a feje látszik ki a vízből, ami kétségkívül elég lényeges, de azért nem árt tudni, hogy mit rejt a mély… Meg az is probléma, ha nem bírod vele a tempót, vagy ő nem bírja veled. Már hogy az úszást… nyílván… Ez is kapásból felvet kérdéseket. Még szerencse, hogy közben azért elfogy az az 5200 méter. Aztán leültem a parton egy kőre és ott ültem másfél órát.

No, de ennyi történelmi áttekintés után rátérnék arra, hogy miért is fűztem be a klaviatúrát!
1997-ben már bőven a Kurírnak dolgoztam, amikor fotósként talált meg a Balaton Átkúszás, mint össztársadalmi szórakoztatóipari jelenség. Mi sem egyszerűbb ennél, mondhatni hazai pálya, irány a tó! Bekéredzkedtem a rendőrségi magazinnál dolgozó cimbihez, aki amúgy is ment volna. A terv az volt, hogy olyan 10 körül odaérünk, az bőven sok, rajtolni úgyis délig lehet. No, igen, de én korábban sosem mentem Budapestről átkúszásra, mindig ott voltam a tónál. Röviden: dugó volt. Nem kicsi, hanem gigantikus. Álltunk a hetesen, aztán nem történt semmi, leszámítva, hogy lassan a delet is elütötte az óra, és mi még mindig az autópályán dekkoltunk. Még szerencse, hogy volt pár doboz sör a táskámban… Aztán kb két óra múlva, mire az összes sör elfogyott, valahonnan felhomályosult előttem egy kék lámpa…

– Te figyu, nem egy kibaszott rendőrautóban ülünk véletlenül?
– De igen. Miért?
– Ezen van kéklámpa!
– Tényleg van. Jogos!

Na, erre a megfejtésre kicsit hamarabb is rájöhettünk volna! (Két jószemű fotóriporter : ) ) A történet persze teljesen szabálytalan, de a kiderülési esély a nulla felé konvergált, ezért ezzel nem is számoltunk. Mindenesetre egy hirtelen mozdulattal át a leállósávra, közben villogott meg szirénázott a cucc, a többi kocsi meg szanaszét rebbent. Egy óra múlva Révfülöpön fotóztam az úszókat, pedig közben át is kellett hajózni a déli partról. Az a helyzet, hogy volt már egy-két kéklámpás kaland a városban, de ilyen pofátlanul még nem használtuk korábban. Ilyenkor megnyugszom kicsit, hogy csak órák múlva jut eszembe ez a megoldás, nem része az életvitelemnek, mint egyszeri parlamenti képviselő egyszeri szeretőjének, akit már a vécére is kéklámpás A6-ossal visznek. Ok, persze meg tudnám szokni, de valahogy nem akarom. Nem is értem miért…

Ezzel a poszttal kíván minden agyalágyult olvasónak Boldog 2018-as évet és minél kevesebb kéklámpát a morpho!

Ui: Januárban a blog kiveszi téli szabiját, és legközelebb február közepén lehelünk életet az éterbe. Addig vagy nyelitek az éhkoppot, vagy keressetek és nézegessetek kurvajó képeket a baloldali menüsorból! Februárban vadi új nyitóképekkel és galériákkal, no meg persze vadi új vakerokkal csapatjuk tovább a morphoto.eu-t.