Kevésbé izgalmas szerda koraesti punnyadás a szerkesztőségben. A legizgalmasabb történet egész nap az volt, hogy Ferike a héten harmadszor mászott fel a Szabadság hídra, aztán a tűzoltók lekapták potom kétmillióért. De ez még valamikor délelőtt volt, azóta a laboránssal amőbáztunk az átvilágító asztalon. Megcsörrent a telefon. A végén belpolos kolléga, azóta József Attila díjas, de ezt a váratlan fordulatot akkor még ő sem gyanította.

– Te izé, Ákos! Szerintem te elég jól fotózol.
– Hát, köszi, igazán kedves, de ezért szóltál fel?
– Hát ráérsz este?
– Nem érek rá, ügyeletes vagyok, este 11-ig bent ülök.
– Na, de ez 11 után lenne, mert szerintem te meg tudnád csinálni!
– Persze. Biztos, de miről van szó? (Pedig tudtommal nem is nagyon ivott a forma…)
– Van nálad fényképezőgép?
– Te most hülye vagy?? Egy napilap szerkesztőségében dolgozom mint fotoriporter! Persze, hogy van nálam fényképezőgép. Időm viszont egyre kevésbé van rád. Kinyögöd végre, hogy mi a faszt akarsz tőlem?
– Hát, van itt ez a pest megyei település, most nem jut eszembe, de oda kéne menni este, kérjek sofőrt?
– Ok, menjünk, de minek?
– Hát, az egyik főbb szerkesztő megkért, hogy írjak egy ottani szórakozóhelyről, és hát, tudod ez olyan kényes hely…
– Magyarul fotózni kell egy bordélyban? Ők is tudják, hogy ilyet akarunk?
– Persze, meg van beszélve, este 11-kor várnak minket!
– Mi a fasznak kellett ez a hosszú felvezető? Megbeszéltük, és kérjél sofőrt!

photo by morpho

Szegény sofőr végig anyázott a kocsiban az éjszakai meló miatt, mintha nem tudta volna, hogy egy napilapnál dolgozik. Aztán visszafelé már egész más hangulatban nyomogatta a pedálokat. Az ojjektumra elég hosszú keresgélés után sikerült rábukkanni. Viszont a körítés elég meghökkentő volt. Legalább kéthektáros terület szögesdróttal lekerítve, a közepén egy kétszintes kb 300 négyzetméter alapterületű villával, aminek bejárata felett egy hatalmas piros lámpa világított. Mondhatnám klasszikus. Ezek hülyék! A kapuban munkásőr egyenruhára hajazó cuccba uniformizált csókák farkaskutyákkal. Nem is értettem, hogy eddig miért nem jártam ide?

Kapuból telefon:
– Azt mondják a Kurírtól. Hárman vannak. Elkérjem az irataikat? Ja, az más, értettem, természetesen!
– Uraim, isten hozta önöket a night klubban, érezzék jól magukat, jó újságírást kívánok!
Tényleg ezt mondta. Az egész annyira szürreális volt, hogy azt hittem valami Jancsó filmet forgatnak… A kapuban egy elegáns öltönyös ötven körüli forma fogadott, majd beinvitált a bárpult előtti asztalokhoz és letett az asztalra egy üveg Jack Daniel’s Tennessee Whiskey-t (’93-as árakon kb 30 ezer) és leült velünk beszélgetni.
– Nagyon örülök, hogy a szerkesztő úr ide küldte önöket… Mindig is jó kapcsolatot szeretnénk ápolni a sajtóval. Sikerült már választani?
– Köszönjük, de nem vagyunk éhesek.
A forma elmosolyodott. – Igen van meleg konyha is, de én természetesen a hölgyekre gondoltam.
– Már hogy mire tetszik gondolni, hogy kit fényképezzek le?
– Ja igen, ezt elfelejtettem, hogy önnek fényképeznie is kell. Mi már kiválasztottuk, hogy kit szeretnénk, és ha szigorúan szakmai szempontok alapján ön is egyet ért, akkor… Mónika, gyere ide! A bár hátsó részében félhomály volt, alig lehetett belátni, csak az alakok rajzolódtak ki, melyek közül az egyik megmozdult és meglehetősen jó csaj jelent meg a fényben. Nyilván ténylegesen nem Mónikának hívták, de ez kb annyira volt releváns, mint egy átlagos nemzeti konzultáció.

Csináltam a „táncosnőről” néhány sablonos beállítást a bárpult előtt, de ez amúgy is látszik a képeken. Mire visszamentünk az asztalhoz, a tulaj eltűnt, viszont további két „táncosnő” keveredett valahogy oda. Író kolléga (azóta József Attila díjas) épp a következő kérdésnél tartott „tehát dugni mindig gumival és szopni is szoktatok?” Közben gyorsan felhajtottam vagy három pohár whiskey-t, ugyanis félreérthetetlenül közölték, hogy nem lehet megúszni, itt bizony most dugni kell! A kurvázás teljes ellentétben állt az elveimmel, mondván nem megyünk bele olyanba, hogy ami nekem jól esik, az az ő munkája. Csakhogy itt ez nekem nem került semmibe, lévén meghívtak. Ha úgy nézzük azért volt már ilyen máskor is, csak ott a csajra nem volt ráírva, hogy „Dolgozom”. Így aztán vettem egy nagy levegőt és felsétáltunk Mónikával az emeletre. A továbbiak sajtóetikai okokból nem lényegesek. Na jó, azért leírom: Elment a csaj zuhanyozni, aztán berakott egy 45 perces magnókazettát valami halk zenével, és amíg a kazetta le nem járt, szabad volt a pálya. Egy óra múlva újra az asztalnál megittuk a maradék piát, könnyes búcsút vettünk a lányoktól, majd irány Budapest. Sofőr kolléga (lévén őt is meghívták), ki tudja miért, de már koránt sem volt annyira felháborodva az éjszakai meló miatt. Sőt, utána mindkettőnket házhoz vitt.

Másnap a szerkesztőségben mindenki vigyorogva jött velem szembe a folyosón. „Hallottuk, na milyen volt?” Hülye belpolos író ember (azóta József Attila díjas) Jó korán bement és valami érthetetlen okból nagy arccal mindenkinek elmesélte, hogy mi történt tegnap éjjel. Bravo! Aztán a büfében összefutottam főbb szerkesztővel, aki szintén vigyorogva, csak ennyit kérdezett: „Na, hova küldtelek titeket tegnap?” Hát izé… Aztán kirajzolódtak a részletek. Főbb szerkesztő a nyáron egy földközi tengeri szigeten nyaralt, ahol összeismerkedett a bordélyos formával. Pár pohár ital után a csóka felvetette, hogy nem írnának-e róluk az olyságban valami promó jellegű cikket. Főbb szerkesztő pedig nem zárkózott el az ötlettől, de azt azért megjegyezte, hogy „Ok, odaküldöm az embereimet, de tudod, hogy ez neked mibe kerül?” Az eredmény immár történelem.

Délutáni sörözés közben T. Szabó Ervin kollégám foglalta össze a lényeget. „Nézd, Ákos. Három hónapja se dolgozol a Kurírnál, de most már láthatod, hogy ez milyen hely. Nálunk a dugás munkaköri kötelesség!” Arról meg már alig merek szólni, hogy mivel a fenti képek megjelentek a lapban, az utánuk járó honort nekem kifizették. Naná! Az oké, hogy munkaköri kötelesség, de ingyen azért nem dugunk!

(morpho)