Kezdeném azzal, hogy mi is az a favella? Nem, semmi köze a fakanálhoz meg a fatányérhoz! Egyébként nem akarom elpoénkodni a dolgot, mert a favellák a latin-amerikai nagyvárosok nyomornegyedei, és hát ezekről a kerületekről első blikkre nem a móka meg a kacagás szokott az ember eszébe jutni. Sokkal inkább a lepukkant épületek, a zsúfoltság, a higiénia hiánya meg persze a drogbandák, akik a favellákból szervezik a „vendégkört” és sokszor egymással is megküzdenek, amiből rendre fegyveres csetepaté kerekedik, és ilyenkor a legnagyobb riói favellákban a hadsereg szokott tankokkal véget vetni a túláradó indulatoknak.

© photo by morpho

Jártam már favellában, de fényképeket sajna nem lehet csinálni, mert a fényképezőgép – kis szerencsével – az első húsz méterig maradna nálam, de lehet, hogy addig se. A fotózásnak van egy olyan aspektusa, amikor az embernek mérlegelnie kell, hogy mi mennyit ér, és egy favella intim mindennapjainak dokumentálása még sosem rántott be annyira, hogy feladjam miatta a létbiztonsági elveimet. Van itt viszont valami egészen más, amit anélkül is lehet tanulmányozni, sőt, még fényképezni is, hogy az ember egy szemétdomb alá legyen elhantolva egy trópusi város egyik, lesoványodott kutyák és elektromos macskák által sűrűn lakott, romos udvarán.

Na, itt jön képbe a kulturális, egészen konkrétan a képzőművészeti hatás, amire már sokféle magyarázatot hallottam, de mivel mindegyiket visszakézből lehet megcáfolni, a bizonytalansági faktor nekem továbbra is körüllengi az egészet. Röviden arról van szó, hogy bármerre is jártam a nagyvilágban, azokban a városokban, ahol nagy nyomortelepek vannak – akár Dél-Amerikában, akár Afrikában – az épületek vagy az ahhoz hasonló bódék mindenhol varázslatos színekben pompáznak. Jellemzően a kék, zöld, vörös és a sárga dominál, de Mombasában láttam például csillogó ezüst színű falakat, Sao Paulóban lila és rózsaszín ajtókat és ablakokat, Fokvárosban meg a türkiz és az arany különböző árnyalatait imádják, fogalmam sincs miért.

Ez a kép Buenos Aires délkeleti részén, a La Boca negyedben készült, a kikötő közelében, abban a városban egyébként villa miserianak hívják, és azt gondolom, hogy ebben a képben benne van a favella lényege: a várostól fallal elzárt, szétesőben lévő házikó és az egész bódé, falastul fantasztikus színekben vibrál, mint valami félresikerült vagy kicsorbult ékszerdoboz. Egyébként van arrafelé egy „favellásított” utca, amit direkt a turistáknak mutogatnak, de tele van rendőrökkel meg az erre rátelepült mindenizé árusokkal, úgyhogy az igazi nyomorhoz nem sok köze van, de ha az ember taxiba száll és keresztülmegy a valódi favellán, akkor a kirakatnál jóval merészebb színekre és összetettebb kompozíciókra bukkan.

A dilemmámat a miért és a hogyan okozza. Egyrészt miért festik ki világszerte vidám színekkel a nyomornegyedeket, másrészt miből vesznek hozzá festéket, miközben napi egy-két dollárból tengődnek, és enni se nagyon van mit? Az említett kenyai Mombassában például a kikötőben, a munkaügyi központ előtt, a földön fekve várják a helyiek a jószerencsét, de a lepukkant házaikon zöld elefántok és kék zsiráfok pompáznak, okkersárga falakon. Rióban egy barátomnál dolgozott egy takarítónő, aki a favellában lakott. Amikor megkérdeztük tőle, hogy mi indokolja ezt a hatalmas színorgiát, a válasz annyi volt, hogy ő már ebbe nőtt bele, és fogalma sincs.

Hallottam olyat, hogy vidám színekkel próbálják ellensúlyozni a keserűséget, de ez egyrészt nem látszik rajtuk, másrészt nem magyarázza meg, hogy honnan szereznek ennyi festéket. Aztán Fokvárosban arra esküdtek, hogy ezek helyi szimbólumok, és nem csak a nyomornegyedeket festik ki, hanem mindent, ami jól hangzik, csakhogy nem igaz! A gazdag kerületek egyáltalán nem színesek, sem Fokvárosban, sem Rióban, sem Buenos Airesben, sőt inkább szeretnének észrevétlenek maradni, ezért ezek a városok legszürkébb részei. Szóval, itt maradtam a dilemmámmal azóta is, és ha ettől eltekintünk, akárhogy is van, azért megállapítható, hogy a színes nyomor, ahogy a képen is látszik, kiugróan figyelemreméltó tud lenni.

(morpho)