Gyorsan az elején leszögezném, hogy egészen kis gyerekkorom óta szenvedélyesen utálom a seregélyeket! Olvastam róluk, hogy rendkívül intelligens madarak, és bár nem tudom, hogy ez pontosan mit jelent, az biztos, hogy szerintem ezer éve az én sorsomat akarják teljesen tudatosan megkeseríteni.

© photo by morpho

Magyarországi nyaralásaim során mindig, mindenhol voltak seregélyek, a Tisza-tótól a Bükk-vidéken át egészen a Balatonig, és egy idő után már úgy tűnt, hogy ugyanaz a madárbrigád követ engem mindenhová, kifejezetten azzal a célzattal, hogy a nyaraimat szanaszét trollkodják. Mindenhol ott voltak és vígan felzabálták a gyümölcsösöket, amiket a családtagjaim nevelgettek. Teljesen mindegy volt, hogy ez a nagybátyám barackfája vagy a nagyapám fügefája volt, a vége mindig szétcincált gyümölcsökbe és szentségelésbe torkollott. Én meg naphosszat ezt hallgattam, ahelyett, hogy horgásztunk vagy boroztunk volna.

De ezek a madarak nemcsak gyümölcsöt esznek, és ha a Balatonon árvaszúnyog invázió volt, a seregélyek minden reggel ellepték a tetőt és szúnyogkajálás közben órákig ott kopogtak a lábukkal meg a csőrükkel, én meg nem tudtam aludni. Szegény nagyapám próbálkozhatott az atyaúristennel is, de a seregélyek mindent simán kiröhögtek, vagy inkább kicsiviteltek, bár nekem mindig röhögésnek hangzott. Amikor meg le akartam fényképezni őket, ahogy nagy tömegben repülnek, természetesen soha nem arra haladtak, amerre a háttér és a fények miatt kívánatos lett volna.

Először arra az elhatározásra jutottam, hogy nem hagyom magam teljesen meghülyíteni, és egyszerűen nem veszek róluk tudomást, de egy sátrazós horgászat alkalmával egy héten keresztül annyi ürüléket szórtak a sátorra, hogy az egész kempingcuccom szerves trágyává alakult, és ki kellett dobni. Na, itt betelt a pohár, és elhatároztam, hogy egy közeli seregély-fényképet akarok csinálni, merthogy, ha már ilyen régóta idegesítenek, legalább nézzük meg közelről, hogy tulajdonképpen kivel is állok szemben!

Ha nagy tömegben repülnek, akkor nem nehéz lefényképezni őket, de én közelről akartam megnézni egyet. Érdekes módon, ha azt akartam, hogy én legyek a seregélyek közelében, és nem ők az enyémben, valahogy mindig kudarcot vallottam. Ha megjelentem, akkor vagy elrepültek, vagy bebújtak a faágak közé, és egyszerűen képtelenség volt használható képet csinálni róluk. Mivel tudtam, hogy másoknak ez már sikerült, egyre több mindet vállaltam be a cél érdekében és egyre megszállottabban hajszoltam a madarakat, zéró eredménnyel. Már magát az élességet sem hagyták, hogy megtaláljam, és nagy zajjal suhantak el hangos röhögés közepette.

Azóta sokat fejlődött a technika, és ennek áldásos hatásait igyekeztem kihasználni. Idén nyáron a Balatonnál természetesen megint volt árvaszúnyograjzás, és a seregélyek megint megszállták a tetőt kora reggel, nehogy már aludni próbáljak, úgyhogy előhúztam a fényképezőgépet, felcsavartam rá egy teleobjektívet és morcosan belekezdtem a seregély-vadászatba.

Valahányszor kinyitottam a tetőablakot, mire egyáltalán megláttam volna a madarakat, elrepült az összes. Aztán amikor becsuktam, visszaszálltak és kopácsoltak tovább. Én meg hulla álmosan egyre reménytelenebbül bámultam magam elé és törtem a fejem a megoldáson. Végül biológiai tanulmányaim előhúzásával találtam meg, konkrétabban az etológia segítségét vettem igénybe.

Az ötletet egyébként maguk a seregélyek adták, mert ha el akartam valahonnan ijeszteni őket, mondjuk tapsolással vagy madárijesztővel, akkor az egész műsor sosem tartott fél óránál tovább, mert a madaraknál beállt a habituáció, amikor figyelmen kívül hagyják a veszélytelennek ítélt ingereket, és rájöttek, hogy a tapsolást követően nem történik semmi, ami egy seregélynek rossz közérzetet okozna.

Elkezdtem szándékosan sokszor egymás után kinyitni meg becsukni az ablakot, és a tizedik ismétlődés után a madarak már nem repültek el, ha az ablak nyitva maradt. A többi már gyerekjáték volt. Bekapcsoltam a szemkövető autófókuszt, sorozatlövésre állítottam a cuccot, és amikor kidugtam az optikát az ablakon, nyomva tartottam a gombot. A madarak rémültem menekültek a vakitóan fehér teleobjektív láttán, sőt, azon a héten már vissza se jöttek, de én sikerrel jártam. Nem mondom, hogy nagy sikerrel, de a kis siker is siker, úgyhogy meg kell ezt is becsülni.

Konkrétan egyetlen egy éles képet sikerült gyártanom, amin közelről látszik egy valódi, hús-vér seregély, de a kép így is meglepett. Halál őszintén: nekem fogalmam sem volt, hogy ezek a madarak ennyire szépek! Eddig valahogy mindig barnának és jelentéktelennek tűntek, mint egy nagy veréb, erre kiderül, hogy a seregély színes, sőt kifejezetten tetszetős. Na most, csak a miheztartás végett, ez a felismerés korántsem jelenti azt, hogy elfelejtettem nekik, hogy mit műveltek az idegrendszeremmel az elmúlt ötven évben, egyszerűen csak tekintsük egy ténymegállapításnak, és kész!

(morpho)