1994 októberében adták át a felújított Vígszínházat. A hosszadalmas renoválási procedúra vége felé már nagyon unta mindenki a mai Eiffel tér helyére felállított sátor varázsát, ami ideiglenes játszóhely volt arra a két évadra hitelesítve, amíg a kőszínház felújítása zajlott. Én úgy keveredtem a történetbe, hogy annak az újságnak a tulajdonosa, ahol akkortájt dolgoztam, ugyanaz a bank volt, amelyik a színház felújítását finanszírozta, és a megnyitó előtt egy héttel berendeltek egy kétoldalas anyagot a frissiben elkészült csilivili épületről, meg a kor aktualitásához viszonyítottan vadiúj, ultramodern színháztechnikai berendezésekről.

© photo by morpho

Leegyszerűsítve: végig kellett fényképeznem az épületet a pincétől a padlásig, sőt még azon is túl, ugyanis a tetőre is ki kellett mászni, hogy essen néhány felvétel a felújított rézborításról is. Hogy ez mennyire volt releváns egy fekete-fehér újságban, azt akkor sem értettem pontosan, de addigra már eljutottam a felismerésig, hogy vagy pénzt keresek, vagy vitatkozom, és hát, én kapzsi lélek inkább a pénzt választottam. Egyébként őszintén szólva ez esetben érdekelt is a sztori, mert korábbi színházi kulissza-kalandjaim során mindössze az öltözők és a színészbüfé környékéig jutottam.

Amikor azt mondom a Vígszínház kapcsán, hogy padlás, akkor kivételesen nem az 1988-ban bemutatott nagysikerű, Presser musicalre gondolok, hanem a zsinórpadlásra, ami minden komolyabb színházban megtalálható, és gyerekkorom óta érdekelt, hogy tulajdonképpen egy ilyen izé hogyan is néz ki. Olyan hatéves korom környékén hallottam először ezt a kifejezést anyámtól, és gyerekként teljesen lázba hozott a történet. Mindenféle varázslatokat és mesehősöket képzeltem oda, pedig akkor még nem is hallottam az Operaház fantomjáról.

Ha véletlenül valaki nem tudja, hogy mi az a zsinórpadlás, akkor egyrészt nézzen a képre, másrészt a magyar nyelv értelmező szótára szerint: a színpad fölött magasan kiképzett, húzó szerkezettel felszerelt tér, amelyben a díszletek egyes részei köteleken lógnak. Ez mozgatja a háttereket, a lámpákat, meg nagyjából mindent, ami egy színházban a színészeken kívül mozog.

Volt velem egy túravezető, aki felvitt zsinórpadlásnézőbe, és több dolog is meghökkentett. Egyrészt korábban nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen magasan van, másrészt meg annyira keszekuszának és átláthatatlannak tűnt az egész, hogy el nem tudtam képzelni, hogy ez valóban működik, hiszen nyilvánvalóan nincs benne semmilyen rendszer. Ezt a briliáns gondolatsort egyébként meg is osztottam kísérőmmel, aki jólneveltségének köszönhetően nem röhögött ki látványosan, de a szája sarkában bujkáló félmosoly jelezte a szellemi kapacitásaimról alkotott lesújtó véleményét.

Arra még emlékszem, hogy valami vékony rámpákon kellett egyensúlyozni odafenn a magasban, és nehezen találtam meg a stabil alapállást, de arra már nem, hogy a vállamról miért csúszott le a fotóstáska pántja, ami aztán beesett a huzalok közé a kürtőbe, és bár szerencsére nem zuhant le a földszintig, mert fennakadt a kábelek közötti keresztrudak egyikén, de teljesen elérhetetlennek, sőt megközelíthetetlennek tűnt.

Ez milyen sztori! Egyszer megyek életemben fel egy zsinórpadlásra, erre tessék, a táskám tíz perc múlva légtornásznak áll és lengőgyakorlatokat mutat be a még át sem adott Vígszínház színpadja felett! Egyébként a fényképezőgépem a nyakamban lógott, de az objektívjeim, meg a tartalékfilmek benne voltak a táskában. Kérdően néztem a helyi erőre, hogy akkor most hogyan tovább, de az arcán az látszott, hogy ő ugyanolyan kérdően néz rám, amitől rögtön el is ment a kedvem a zsinórpadlásoktól, meg mindenféle egyéb színháztechnikától úgy általában. Próbáltam erőtlenül vázolni, hogy a táskát akár be is áldozom, de a tartalmára mindenképpen szükségem lenne, és csak van erre valami protokoll, hogy ha valami bezuhan oda, akkor azt hogyan lehet kiszedni, de a cumó annyira új volt, hogy ilyen még nem történt, és nem igazán volt senkinél egy kis könyvecske Hogyan szedjük ki az idióta fotósok bezuhant táskáját a huzalok közül címmel.

Hosszas tanácskozás után az időközben megalakult operatív törzs arra jutott, hogy valakinek be kéne mászni oda, mert az egész cucc még nem üzemelt, ezért a legkézenfekvőbb megoldás, hogy engedjék le vagy húzzák föl a zsinórokat a táskámmal együtt, mindjárt az elején ment is a levesbe.

Aztán megérkezett a „szakember” egy építőmunkás személyében, aki mintegy fél perc alatt elővarázsolta az addigra már egyre szomorúbban csüngő szettáskámat a zsinórpadlás bugyraiból, és nem kellett a méregdrága optikáimat beáldozni Thália oltárán vagy padlásán, ahogy tetszik. Egyébként nagy köszönettel tartozom így harminc év távlatából is a színház munkatársainak, hogy nem hajítottak kapásból a táskám után, mert attól tartok, hogy megérdemeltem volna. Ehelyett hihetetlen türelemről tettek tanúbizonyságot, miközben lekísértek a zsinórpadlásról és elegánsan kihessegettek az épületből.

Ja igen! Másnap a főszerkesztő berendelt, mondván, miért randalírozok én részegen a Vígszínház padlásán? Hamar megérkezett az infó! Még szerencse, hogy amúgy jó arc volt, és csak poénnak szánta. Azóta máshogy látom a zsinórpadlások varázslatát. Valahogy elengedtem az egészet.

(morpho)