Nem állítanám, hogy egy kicsit is irigyeltem volna Göbölyös N. László barátomat, amikor interjút készített Coolióval. Hallottam már angolul beszélni néhány embert a világ legkevertebb nyelvű területeiről. Hallottam már hülye kiejtést és vicces szószerkezeteket. Sőt, olyan is volt már, hogy az ember nem érti elsőre egy riportalany minden szavát, de pont ezért készül a beszélgetés közben egy felvétel, hogy azt visszahallgatva korrigálhatóak legyenek a félreérthető mondatok, értelmezhetőek a félrehallott szavak.

© photo by morpho

Coolio esetében a felvételt tucatszor visszajátszva sem lehetett pontosan megfejteni, hogy mire is gondolt a költő! Az alapproblémát az okozhatta, hogy a költő eleve az amerikai nyugati parti, fekete rapper szlenget tolta, miközben rágózott, és hogy tovább bonyolítsa az egyszeri riporter életét, mindezt erősen tudatmódosult állapotban tette. Egyébként valahol viccesen is hangzott volna a szájából a King’s English.

Tulajdonképpen jó fej volt, hogy egyáltalán szóba állt velünk és nem mondta le az interjút. Én például tuti lemondtam volna. Mondjuk az is lehet, hogy ő ezt mindig így csinálta, ezért aztán csak nekem tűnik ez annyira komoly teljesítménynek, de akárhogy is van, azóta sem vagyunk biztosak benne, hogy pontosan az hangzott el, ami aztán az újságban megjelent. Mondtam Lacinak, hogy előbb meg kellett volna rendesen tanulni angolul, és csak utána interjúkat csinálni, de ez után valahogy úgy nézett rám, mint Coolio ezen a képen.

Egyébként én mindezek ellenére bírtam a csókát. Amikor valaki annyira lazán hülye, hogy úgysem lehet komolyan venni, de ezt szemmel láthatóan tudja is magáról. Valahogy nem is passzolt abba az elegáns budapesti hotelbe, ahol beszélgettünk vele. Kár, hogy mindenki csak a Veszélyes kölykök című film betétdaláról ismeri, pedig a forma amúgy megkerülhetetlen alakja a nyolcvanas-kilencvenes évek rap, hiphop őrületének, sőt, egyesek szerint ő alkotta a hidat a keleti és a nyugati parti rapperek között. Ráadásul kevesen tudják, hogy a Gangsta’s Paradise még csak nem is saját szám, hanem valójában egy 1976-os Stevie Wonder dal, a Pastime Paradise egyébként remekül sikeredett feldolgozása.

Azért annyit ki lehetett hámozni a „beszélgetésből”, hogy tényleg rajong a moziért és a filmekért és szívesen kipróbálná magát egyszer egy európai filmben, amibe „nem pofáznak bele” a hollywoodi producerek, és azt is elárulta, hogy Michael Jacksont tartja a legnagyobb szórakoztató művésznek. A fehér és fekete rap ellentétét pedig álvitának tartotta, mert szerinte a zenéhez mindenkinek joga van, így a rap sem kötött sem bőrszínhez, sem nemzetiséghez, sőt, még nyelvhez sem. Az a lényeg, hogy legyen az embernek fontos közölnivalója. A drogokról pedig így vélekedett: „Kipróbáltam mindent, emiatt is kerültem sittre, de aztán sikerült összeszednem magam. Jártam ugyan rehabilitációs kezelésekre, de ez önmagában semmit sem ért volna, ha nem bízom magamban, ha nem hiszem el, hogy nincsen szükségem semmilyen függőségre, akár a heroinról, akár más emberekről van szó. Üzenem miden fiatalnak, aki a drog ellen küzd: ne törődjön mással, minthogy próbáljon önmaga lenni! Persze jó, ha az embernek vannak barátai, akiktől kap egy-egy jó szót, de végső soron saját magunkon múlik, hogy mi lesz belőlünk.”

Ehhez magam sem tudnék sok okosságot hozzátenni, de van egy érdekes dolog, amit hosszas nyomozás után sem tudtam kideríteni. Konkrétan azt, hogy a 2022. szeptember 28-án Los Angelesben elhunyt énekes pontosan hány gyermeket hagyott maga után. Annyi bizonyos, hogy számtalan gyermeke született számtalan anyától, de a pontos számot leginkább a brit The Sun című bulvárlap közelítette meg, akik azt írták, hogy Coolio gyermekeinek száma hat és tíz közé tehető. Úgyhogy maradjunk is ennyiben.

(morpho)