Tulajdonképpen az egész gyerekkoromat a Balatonnál, konkrétabban Balatonbogláron töltöttem. A nagyszüleim ott laktak, és a hetvenes évek eleje óta, már egészen kis csecsemőként is sirályvijjogások, viharjelző rakétadurranások és balinrablások hangjaira szívtam magamba az anyatejet. Na, most itt erős joggal merül fel bennetek a kérdés, hogy mi köze ennek a fotográfiához, a kultúrához, és egyáltalán kit érdekel? Akkor még én sem tudtam, sőt, nagyon kevesen tudták, hogy pont abban az időben Balatonboglár a magyar neoavantgard mozgalom egyik legnagyobb kalandja volt! Bizony, és nem is akármilyen a sztori!

© photo by morpho

Az egész történet 1857-re nyúlik vissza, mikoris egy bizonyos Bárány Pál nagybirtokos a balatonboglári temetődomb nyugati oldalában egy neogótikus kápolnát húzott fel, családi sírbolt gyanánt. Akkor még adtak az emberek az ilyesmire. Nem sokkal később – 1893-ban – egy másik csóka, nevezett Körmendy Lajos kisbirtokos a domb déli oldalára szintén felhúzott egy hasonló stílusú katolikus kápolnát, hasonló célzattal. Aztán a balatonboglári nagytemplom 1932-es megépítése után ezek a kápolnák elfelejtődtek, nem járt arra a kutya se, és mindkettőt benőtte a bozót.

Az elhagyott kápolnákra 1966 nyarán bukkant rá egy ifjú képzőművész, Galántai György és az egyiket 15 évre bérbe vette – szigorúan művészeti célzattal – a katolikus egyháztól. A következő évek arról szóltak, hogy a kápolnát alkalmassá tegye arra, hogy nyáron műteremként és “alternatív művészeti intézményként” üzemeljen Kápolna Tárlat elnevezéssel. Az elsőre hülyeségnek tűnő kísérlet végül 1970-re olyannyira beérett, hogy három éven keresztül avantgard kiállításokat, zenei esteket, irodalmi találkozókat, színházi performanszokat és alterkoncerteket rendeztek itt, és úgy felpörgött, hogy 1970 és 1973 között a kortárs, neoavantgárd művészet egyik legjelentősebb magyarországi bemutatóhelyévé vált. Sőt, a kisebb kápolna előtti színpadon komoly színházi eseménynek számító színielőadások is zajlottak a ”Kaposvár jelenség” idején. A kaposvári színház kvázi nyári játszóhelynek tekintette a helyszínt.

Szóval, miközben én a Balaton hullámainak csobogására szívtam magamba az anyatejet, tőlem egy karnyújtásnyira zajlott a magyar kultúra akkori legnagyobb kalandja. Ha ez manapság történik, akkor már Kápolna-fesztiválnak hívnák, és Kapolcs vagy a Sziget nyomdokain haladna a multikulti nagykereskedelmi modell felé. Hát, ez azért nem történt meg, mert az idióta kádárista kultúrpolitika összerezdült attól a szörnyűségtől, hogy itten kérem, mindenféle kétes művészféleségek nyíltan értekeznek társadalmi, sőt politikai problémákról, és minden létező fegyverrel lerohanta, majd gyorsan megsemmisítette az egészet. Gratulálok! Így utólag is. Néhány név a kétes figurák közül, akiket sürgősen el kellett onnan zavarni: Erdély Miklós, Jovánovics György, Maurer Dóra, Halász Péter Méhes László, Najmányi László, Baksa-Soós János, Bódy Gábor, Prutkay Péter, Pinczehelyi Sándor, Szkárosi Endre, Tandori Dezső.

Egyébként nagyjából mindenki megfordult itt, aki akkor jelen volt a magyar underground művészetben. De akkor már a hatalom is látta, hogy a balatonboglári kápolnák olyan erős nyomot hagytak a magyar kultúrában, hogy nem lehet csak úgy bezárni őket. Pár év múlva kékre és vörösre festették a két kápolnát és hivatalos galériát csináltak belőlük. Azóta megújult a szabadtéri színpad is, és jelenleg Vörös és Kék kápolna néven minden évben kiállításokkal és programokkal várják az érdeklődőket. Amikor én felcseperedtem, akkor már a jelenlegi állapot fogadott, és minden nyáron felmentem a boglári Temetődombra, hogy megnézzem az aktuális kiállításokat.

Amúgy pont egyidősek vagyunk. Mármint én meg a Kápolna Tárlatok, és ezt eddig észre sem vettem. Ennek az egésznek az apropóját is ez adja. Június 18-án, szombaton a Kápolna-tárlatok 50. évfordulója alkalmából A két kápolna, mint a balatonboglári identitás szimbóluma címmel a helyi lakosok és az akkor jelen lévő művészek elevenítik fel a Kápolna Tárlatok egykori kultuszát és szimbolikáját. Én mondjuk, nem emlékszem tisztán az egyéves önmagamra, de valahogy mégis közelinek érzem az egészet.

(morpho)