Mindig is gyűlöltem temetésekre járni. Gyanítom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Önmagában nem is lenne érdekes az egész, de nekem jó néhány éven keresztül mégis muszáj volt ezt tennem. Mondhatni, a munkaköröm részét képezte, pedig sosem dolgoztam temetkezési vállalkozóként.

A kilencvenes években a Kurír című napilapnak volt egy kvázi temetkezési rovata. Azért kvázi, mert csak akkor lépett életbe, ha valaki meghalt. A képzavart feloldandó, amennyiben egy ismert ember elhalálozott, akkor kimentünk a temetésére és minden, akkor még élő ismert emberről készítettünk egy portrét, aki az elhunyt ismert ember temetésén tiszteletét tette. Aztán másnap megjelent az újságban egy egész oldalas arcképcsarnok a megjelentekről. Nem mondhatnám, hogy szerettem ezt csinálni. Egyrészt senki sem kedveli igazán, ha egy temetésen közelről az arcába fényképeznek, másrészt egyes gyászolók ilyenkor könnyeket ejtenek, és különösen egy színésznő imidzsének nem igazán használ, ha elkenődött sminkkel készült képek jelennek meg róla a másnapi újságban.

A szertartás alatt meg senki nem fog leállni a fotóssal vitatkozni, hogy ezt most itt nem kéne, pláne úgy, hogy erősen közszereplőkről van szó. Olyan is volt, hogy egy ismert televíziós, érzékelve, hogy optikákkal vadásznak rá, szabályos bújócskába oltott fogócskát játszott velem egy neves tévébemondó búcsúztatásán. Ezt végképp nem kívánom senkinek, rettenetes volt! Azt hiszem, hogy itt gyűlöltem meg igazán temetésre járni, mondom ezt annak ellenére, hogy a rengeteg megjelent portré miatt anyagilag igencsak megérte az egész. Az emberek meg a mai napig szeretik nézegetni, hogy kik jelennek meg egy híresség temetésén, csak manapság már inkább videofelvételeket böngészgetnek a fényképek helyett. Aztán 1998-ban a Kurírt politikai okokból bezárták, én meg azóta, ha csak tehetem, kerülöm a temetéseket.

Az elmúlt két évben viszont több nekrológot hallottam, mint az azt megelőző húsz évben összesen. A végén már szinte enerváltam vettem tudomásul, hogy sorra veszítem el a családtagjaimat. Ráadásul ezek a temetések egymástól igencsak távoli helyeken, egymástól távoli városokban voltak. Más szertartások, más szituáció, más közeg. Egyetlen motívum mégis mindenhol jelen volt. Ez az angyalka itt, a képen. Egyrészt nem hiszek az áramló erőben, másrészt a véletleneknek sem szoktam különösebb jelentőséget tulajdonítani, de azért ez legalábbis furcsa volt.

© photo by morpho

Gyanítom, hogy ezt az angyalka figurát sok helyen gyártják, és valószínűleg minden temetői virágosnál lehet kapni, de az mégis csak szokatlan, hogy belebotlottam az összes helyszínen, az összes sírkertben, ahol az elmúlt két évben megfordultam. Az első esetnél észrevettem ugyan, de csak akkor fényképeztem le, amikor a második alkalommal újra megláttam. Aztán még további három esetben futottam össze az angyalkával. Összesen ötször, öt különböző alkalommal, teljesen különböző helyeken. Nálam relevánsabb angyalszakértők biztos el tudnák mondani, hogy pontosan mit is jelent ez, de nagyon remélem, hogy semmit. Bár el kell árulnom, hogy a negyedik találkozáskor már elröhögtem magam, amikor szinte barátként üdvözöltük egymást az angyalkával az egri temetőben.

A szobrocska nem magasabb tizenöt centiméternél, gipszből van, és vagy fehér vagy ezüstös festékkel van lefújva. Vagy csak átöltözik, ki tudja? Jellemzően különböző sírokon ücsörgött, egy esetet kivéve, amikor Ady Endre vállán ült, a Fiumei úti temetőben. „Az Égből dühödt angyal dobolt Riadót a szomorú Földre” ??? Nem hinném. Ez az angyalka kifejezetten békésnek tűnik, de ennek ellenére nagyon remélem, hogy egy jó ideig nem fogok vele találkozni.

(morpho)