Hogy a képen látható urak mit keresnek együtt egy közös képen, azt csak nagyjából tudom. Hogy min vigyorognak ilyen intenzíven, azt egyáltalán nem. Hogy miért mentem oda, azt igen, de erről az egész történetről annyi réteget lehetne lehántani, hogy a végén simán kijönne belőle egy jól megtermett Bulgakov regény. Vagy kettő. Kezdjük azzal, hogy már a helyszín sem létezik. A Vígszínház egy hosszadalmas, hirtelen összedőlés elleni felújítás miatt 1993 tavaszán bezárt, és a színészek 1994 októberéig egy sátorban rágták a csepűt, amit a Nyugati pályaudvar mellett húztak fel. Hang- és állítólag hőszigetelt is volt, de ezt kapásból cáfolnám azzal, hogy az Esterházy-Ascher-Spiró hármas valamiért kabátban ácsorog a képen, és emlékeim szerint ez a jelenet már erősen a ruhatár tábla után zajlott.

photo by morpho

Sőt, én is elég zsibbadt ujjakkal kapaszkodtam az exponáló gombba. Ez egyébként azért is lehetett, mert valami idióta hátulról nekem jött és kiverte a vakumat a kezemből (két napja vettem amúgy), ami olyan szerencsétlenül ért földet, hogy az a rögzítő elem, ami a vakut a fényképezőgéphez csatlakoztatja, letört róla, és csak úgy tudtam használni a vadi új cuccot, hogy az egyik kezemmel folyamatosan fognom kellett, hogy le ne essen a gépről. Így aztán a másik kezemmel egyszerre kellett tartanom a fényképezőgépet és nyomnom az exponáló gombot. Nem volt egyszerű mutatvány. Leginkább ezért emlékszem ennyire részletesen erre az egészre. Gyanítom ezt még nem sokan tesztelték, úgyhogy ha valaki nem bír magával és meg akarja tapasztalni, akkor próbáljon meg úgy levest merni, hogy ugyanabban a kezében van a tányér és a merőkanál, a másikkal pedig tartja a fazekat. Mindenesetre a sátrat azóta már rég lebontották, úgyhogy a helyszín fűtéséről csak a képből lehet következtetni.

Az esemény Radnóti Zsuzsához, a Vígszínház dramaturgjához volt köthető, aki a magyar írók kreatív támogatását szem előtt tartva egy drámapályázat ötletével állt elő. Akkor még volt olyan, hogy kultuszminisztérium, akik a fővárosi önkormányzattal együtt egy halom pénzt ajánlottak fel az első három pályaműnek. Azért az tök jó, hogy a Vígszínház akkor még kiírt ilyeneket. Ez később hagyományszerűvé vált a kilencvenes években, aztán egyszer csak eltűnt az egész, fogalmam sincs miért. Pedig a végén igencsak szórakoztató formában ment a lebonyolítás. Egy aznapi, random kiválasztott újságcikk alapján kellett megírni a színművet a résztvevőknek, amit még aznap egy-egy társulat el is próbált és este be is mutatott. Kár, hogy megszűnt, én nagyon bírtam.

Esetünkben egyébként nem volt első díj, a másodikat megosztva kapta Spiró György és Kárpáti Péter, a harmadikat pedig Esterházy Péter. Hogy Ascher Tamás hogy keveredett a képre, arra már sajna nem emlékszem, de arra igen, hogy Spiró drámájának az volt a címe, hogy „Dobardan” ami szerbül azt jelenti, hogy „Jó napot!”, és az egész a délszláv háborúról szólt. Most nem azért, de mennyivel jobb már, amikor a Vígszínház ilyen drámákkal keveredik be a hírekbe és nem olyanokkal, mint mostanság. Lehet, hogy pont erről beszélgettek akkor éppen ők ott hárman a hideg sátorban, 1994 tavaszán.

(morpho)