Igen, tudom, hogy nincs a képen villamos, én is észrevettem. Azért nincs rajta, mert ott volt. Megpróbálom felvázolni közérthető formulában, bár ilyenkor egy jól nevelt fotográfus kollégámnak a szavai ugranak be! „Sose meséld el azt, amit nem fényképeztél le!” Mert olyankor megkérdezik, hogy hol van róla a kép, és ezzel nehéz bármit is kezdeni. Pillanatnyilag is emelkedik a Duna vízszintje, de a 2013-ban elért budapesti 960 cm-es csúcstól azért még messze vagyunk. Nem, mintha hiányozna, csak ránéztem a vízmércére. Na, innen jött a villamos. Ráadásul kettő!

photo by morpho

2013-ban kitaláltam, hogy éjszaka fogok árvizet fényképezni, mert egyrészt úgy nem szoktak, másrészt van benne valami kihívás, egyébként meg hülyeség, úgyhogy miért ne? Ugye? Végigjártam a lezárt rakpartokat az egész városban, a Rómaitól a Kopaszi-gátig, egy baromi nehéz állvánnyal, amit egy fotós cimborától kértem kölcsön. Fából volt és iszonyú nehéz, és tulajdonképpen nem is volt alkalmas az egészre, de ha az ember este hatkor akar állványt szerválni, akkor ne méltatlankodjon!

A Clark Ádám téren, a Lánchídnál lemegy a villamos egy alagútba, és mivel ott is magasan állt a víz, gondoltam, befigyelek és szétnézek kicsit. Igen, ezt láthatjátok a képen. Na, most ez úgy készül, hogy mivel nincs fény, az emberke felállítja az állványt, aztán rászereli a fényképezőgépet meg az optikát, beállítja a képkivágást, aztán a fénymérő adatai alapján exponál. Ez így elég egyszerűnek tűnik, én sem gondoltam többre. De egy kicsit elbizonytalanodtam. Először is alig tudtam az állványt becipelni az alagútba a térdig érő vízben. Aztán úgy kellett az egész cumót összerakni, hogy semmi ne legyen vizes, amire már akkor rájöttem, hogy lehetetlen, amikor bementem az alagútba. Aztán a vizes cipőmben a vizes kezemmel beállítottam a vizes fényképezőgép vizes optikáját és végül megnyomtam a vizes gombot. Húsz másodperces expozíciós időt dobott ki a masina. Ez egy véleményes időkeret. Elsőre nem tűnik soknak, de közben jött egy villamos. Arra nem gondoltam, hogy az alagút nincs lezárva, a villamosos ember meg nem gondolt állványos fotósra az alagútban, úgyhogy mind a ketten meghökkentünk. Mondjuk, a villamosnak jellemzően jobb esélyei voltak, de a kölcsönállványom a síneken már necces volt.

Szerencsére jó érzékkel meg tudott állni a forma aztán kihajolt az ablakon és emlegetett valamit a szüleimről, meg valami helyről, ahol éppen lennem kéne, de gyorsan elkezdtem lecuccolni a sínről, hogy tovább tudjon menni. Na, ekkor érkezett meg a másik villamos. De tényleg! Nem tudom, hogy mekkora matematikai valószínűsége van annak, hogy két villamos pont találkozik az alagútban, pláne árvíz idején, de majd utána nézek. Ja, hogy aztán? Bent dekkoltam a két vilinger között, a hátamon egy 20 kilós állvánnyal csurom vizesen és azon morphondíroztam, hogy vajon miért kell nekem éjjel árvizet fényképezni a Lánchíd alatt, miközben egyszerre két villamosvezető emlegeti a szüleimet? Mondjuk, hogy el tudjam mesélni. Bár ez akkor korántsem volt szempont. Ne próbáljátok ki, tök szar az egész!

(morpho)