1994. augusztus 13.
Winston Farm, Saugerties, New York állam. New York Citytől kb. 160 kilométerre, északra. Woodstocki fesztivál, az eredeti 1969-es fesztivál 25. évfordulója alkalmából rendezett emlékbuli. Kísérteties a ’69-es feeling!! Hendrix ugyan nem jött el, mert nem ért rá, de jó néhány kultikus arc fellép a két gigantikus színpad valamelyikén, és ami a legfontosabb, három napig ömlik az eső, akárcsak ’69-ben, ezzel sártengerré változtatva mind a két és fél négyzetkilométert. Tulajdonképpen egy gigantikus pocsolyában rendeztek egy gigantikus koncertet 350 ezer gigantikus idiótának. Mit csinálnak az amerikaiak, miután a sártenger kikerülhetetlenné és egyben megkerülhetetlenné válik? Természetesen beépítik a rendszerbe, és ha ez netán valakinek nem tetszik, annak is letolják a sarat a torkán. Nem, nem képletesen értettem… Aztán később belekeveredik még a sztoriba a Green Day, Carlos Santana és természetesen a morpho is….

photo by morpho

1994. április 1.
Budapest, II. János „Köztársaság” Pál pápa tér Kurír szerkesztőség büféje, ahol a nagy dolgok történtek. Jelen volt még rajtam kívül egy fél vodka (vagy kettő, erre már nem emlékszem) és egy üveg sör (m.v.) Aztán befut Bence is, akivel minden korábbi közös riportunk a Ponyvaregény aranyórájának történetét idézte… Mindenesetre nagyon lelkes volt. Te figyelj, most beszéltem egy csókával a Polygramnál. Kivisznek magyar újságírókat a woodstocki fesztiválra! Nem csatlakozunk be? Dehogynem! Repjegyet adnak? Azt nem! Pénzt? Azt se! Valamilyen logisztikai segítséget, autót, buszjegyet, akármit? Nem, azt se! Legalább egy emberük ott lesz, aki segít a médiakalandoroknak? Nem, ők nem jönnek, de talán a szállást, azt lehet, hogy el tudják intézni… Aha, kivisznek… Köszi az infót, így bombabiztos, hogy ott leszünk. Akkor ugrott be, hogy április elseje van! Gyorsan kértem még egy vodkát!

1994. május. 16.
Kurír fotórovat. Ezt figyeld, ront be az ajtón Bence, miközben egy papírt lobogtat nagy hangosan! Itt van a főszerkesztő helyettes aláírása. Megyünk Amerikába! Kurvajó! Ez mit jelent pontosan? Hát azt, hogy hozzájárul a lap, hogy megállapodhatunk a Polygrammal! Repjegy? Transfer? Pénz? Kocsi? Bármi? Az még nincs, de a szállást lehet, hogy el tudják intézni… Zseniális, akkor most visszamegyek a sötétkamrába…

1994. május 29.
Kurír szerkesztőség II. emelet. A Kurírnak volt egy együttműködési megállapodása a Malévval. (Már egyik sem létezik. Felzárkóztatásul ideírom, hogy az egyik egy napilap volt, a másik egy légitársaság.) A megállapodás lényege az volt, hogy a repkedő utasok ingyen juthattak az újsághoz a fedélzeten. Cserébe a szerkesztőség kaphatott repjegyeket. Akkortájt a Malév a Deltával közösen üzemeltetett egy Budapest-New York járatot. Megkerestük a lapigazgatót, hogy nem tudna-e esetleg elintézni nekünk két jegyet az augusztus 10-i járatra. Nem tudott, a járat tele volt, hely egy szál se! Na, itt van vége a mesének… Vagy mégsem? Nyilván nem, hiszen a nyitányból már kiderült, hogy nem.

1994. augusztus 10.
Budapest, Liszt Ferihegy nemzetközi repülőtér. Biztos, ami biztos, előző nap felhívtuk a Malévet, hogy nem mondta esetleg le valaki a 10-i utazást. A válasz egy kiábrándító három betűs szó volt: NEM. Azért mi kimennénk, ha nem gond, hátha valaki másnap lemondja… Menjenek, mondták ők is lemondóan… Hát kimentünk és beszéltünk a Malévos Hajnival, aki nagyon kedvesen megkért rá, hogy várjunk. Vártunk. Órákig. Még jó, hogy nem hoztunk cuccokat. Tulajdonképpen annyira valószínűtlen volt a siker, hogy zéró csomaggal, egy farmerben és egy dzsekiben mentünk ki a reptérre. Tíz perccel az indulás előtt Bence elment pisilni. Na, ekkor jött oda Hajni elköszönni… és a kezembe nyomott két beszállókártyát. Jó utat uraim! Magam elé meredve bámultam a két papír fecnit. A két jegy a Business Class-ra szólt. : )

 

1994. augusztus 10.
Valahol az Óceán felett, nagyon sok whiskey után azon tűnődtünk, hogy most már csak a transzfer, a szállás és a kaja nincs megoldva, még szerencse, hogy az akkreditációnkat elintézték… Tényleg, a fesztivál nem is New Yorkban van, valahogy el kell majd jutni Albany-ba, alig 220 kilométer…

1994. augusztus 11.
New York JFK nemzetközi repülőtér. Annyira be voltam állva, hogy alig tudtam lejönni a gépről a lépcsőn, de ez most nem tartozik szorosan ide… Idáig megvolnánk, akkor most nézzük, merre van Albany?! Bence kiszúrta, hogy megy oda egy gép 30 perc (!) múlva, és ha félárú jegyet veszünk, akkor még ki is tudjuk fizetni. Aha, diákjegy… Akkor valahogy nem az oktatási intézmények környékén forgolódtunk, ezért a diákigazolvány egyikünknél sem volt a szabvány menetfelszerelés része. Mindenesetre beálltunk a jegypénztárhoz a sorba, majd csak lesz valami. Lett! Húsz perc múlva felszálltunk Albany felé. Mikor a csaj a diákigazolványokat kérte, Bence először a hátizsákja aljára mutatott, aztán az órára. 10 perc volt a felszállásig, és aki járt már a JFK-n, az pontosan tudja, hogy A szektorból B szektorba átjutni, az kb. olyan, mint átevickélni a Tarlós István által kezelésbe vett moszkvai Kálmán téren. A blöff zseniális volt! A csaj is tisztában volt vele, hogy ha megvárja, amíg előkerülnek a papírok, tuti, hogy lekéssük a gépet és hát elbűvölte a két huszonéves srác bénázása. Adott két félárú zsugát 200 dollárért, mi meg megkezdtük az akadályfutást és éppen elértük az utolsó kisbuszt, ami az albany-i járathoz indult. Mit tesz a helyismeret hiánya…

1994. augusztus 11.
Albany repülőtér. A szállásról összesen annyi infónk volt, hogy a Hotel Marriottban kell érdeklődni. A vicc az egészben az volt, hogy végül a „nagy segítség” hatására Magyarországról senki nem akkreditálta magát rajtunk kívül, leszámítva egy tv-stábot egy nagyon híresen népszerű, már akkor is sztárriporterrel az élen! Először kocsit akartunk bérelni, de azt csak hitelkártyával lehetett volna, olyanunk meg nem volt. Végül találtunk egy buszt Marriott felirattal és az valahogy jónak tűnt. A hotelig, mert ott volt még egy pici probléma. Konkrétan az, hogy nem foglaltak nekünk szállást (ez volt az egyedüli, amit a Polygram elintézett, köszi), viszont volt foglalása a nagyon híresen népszerű, már akkor is sztárriporternek és stábjának. Mivel a recepciósnak annyi elég volt, hogy Hungary, némi unszolásra megkaptuk a nagyon híresen népszerű, már akkor is sztárriporternek lefoglalt lakosztályt. Ez már kb este tízkor volt, úgyhogy méltán bíztunk benne, hogy a tv-stáb végül is nem érkezik meg és nem fog hajnali háromkor az ajtón dörömbölni a nagyon híresen népszerű, már akkor is stb.

1994. augusztus 13.
Bence elment Spin Doctors interjút csinálni én meg nyakig átázva a három napja rám rohadt egy szál ruhámban majszoltam a hamburgeremet (lehet, hogy hotdog volt, ezt a két dolgot ettünk három napig) amikor egyszer csak leült velem szemben Carlos Santana. Frankón! Először azt hittem, hogy valami poén, de rájöttem, hogy nem az, mert a tudósítói sátorban lévő összes riporter odarohant és ránk döntötték az asztalt. Santana teljes ledöbbenésem mellett annyit mondott, hogy ő csak a fotósoknak szeretné elmesélni, hogy ’69-ben ők is azzal szórakoztak a sárban, mint a srácok most a kettes színpad mellett, és akit érdekel, az nézze meg! Ez milyen már??? Odajön a világ egyik legjobb gitárosa, hogy felhívja a figyelmet, arra, amit szerinte érdemes lefényképezni! Ha már az embert Santana invitálja, ráfigyel a dologra. Kb. két tucat full saras hülyegyerek azzal szórakozott, hogy tiszta erőből nekifutva a sárban csúszva lendületből beleszállt a tömegbe, lerántva ezzel a szarba egy halom szerencsétlent. Hát, elképzeltem Carlost amint éppen’69-ben ezt csinálja… A poén fogadtatása nem volt töretlenül népszerű, és voltak, akik intenzív verekedésbe kezdtek a sárban, mondván, ha már úgy is mindene tiszta szar lett az embernek, legalább vegyen némi elégtételt. Na, ezt sem egyszerű lefényképezni, hogy az ember ne váljon riportalannyá, pláne úgy, hogy közben hátba is támadják. Ekkor kezdett ugyanis játszani a Green Day pont azon a színpadon és a baromarcúak úgy gondolták, hogy beszállnak a buliba. Elegük lett abból, hogy csak a közönség szórakozik, ezért felcipeltek több vödörnyi sarat a színpadra és koncert közben azzal bombázták a meglepett rajongókat, meg persze engem. Ezt a képet elnézve egyébként egész tűrhetően megúsztam a dolgot…

(morpho)

ui: a nagyon híresen népszerű, már akkor is sztárriporter és tv-stábja végül egyáltalán nem jött el…