Idén februárban 15 éve annak, hogy Orszáczky Jackie feledhetetlen basszusgitárjával együtt áthangszerelt a Black & Blue Caféba, ráadásul ez év májusában lenne 75 éves. Ezt csak azért tudom, mert az anyám pár héttel Jackie előtt halt meg, és épp a temetését intéztük egy irodában, amikor bemondta a rádió, hogy „életének hatvanadik évében Sydney-ben meghalt Orszáczky Miklós basszusgitáros, énekes, zeneszerző, a Syrius együttes meghatározó alakja”. Ez annyira beleégett az agyamba, hogy még arra is emlékszem, hogy éppen milyen színű tollal írt az irodai ügyintéző.

© photo by morpho

Bár én csak egyszer találkoztam személyesen Jackie-vel, akit Miklósnak senki sem hívott, mégis olyan volt nekem, mintha egy ezer éve ismert barátomat veszítettem volna el. Kezdjük ott, hogy egy évben születtünk Az ördög álarcosbálja című lemezzel, legalábbis ami a magyarországi megjelenésünket illeti. Aztán olyan nyolc éves korom környékén hallhattam először Syriust, mert szerencsére a nálam tíz évvel idősebb bátyámat nem a diszkókorszak érintette meg leginkább, hanem a brit progresszív zenekarok, így aztán a Yes és a Jethro Tull által kikövezett útra simán ráfért Orszáczky is, és mivel ők se magyarul tolták, ezért sokáig nem is tudtam, hogy a Syrius egy magyar zenekar. Pláne, hogy a lemez felvételei Sydney-ben készültek, Jackie pedig 1974-ben Ausztráliába költözött.

Aztán húsz éves korom körül talán már meg is értettem a zenéjük lényegét, és 25 évesen volt szerencsém találkozni Jackie-vel is. 1997-et írtunk, Orszáczky Jackie a Wanderlust együttes vendégeként a Colosseum előtt készült koncertezni az Oroszlános Udvarban, és a Colosseum hangpróbája közben beszélgettünk vele zenéről, hatvannyolcról meg Ausztráliáról.

Fura forma volt. Nem igazán tudtam, hogy melyik mondatát vegyem komolyan és melyik lenne a poén, de az nagyon megmaradt, hogy a Colosseumot ő is nagyon bírta, és vicces volt, hogy éppen ők próbálnak a színpadon, mi meg G.N.L. barátommal a tök üres nézőtéren a magyar progresszív rock egyik vagy talán egyetlen igazi világsztárjával pont róluk beszélgetünk. Nem is tudtam, hogy kit fényképezzek, a riportalanyt vagy a vele szemben hangolgató zenészeket.

Aztán egy rövid intermezzo miatt szétesett az egész beszélgetés! Sokáig csak néztük a reklámszatyorral a színpadon ácsorgó emberkét, hogy hát mégis mi a gyíkot keres ott a mikrofon körül egy hajléktalan, és ki engedte fel oda egyáltalán? Aztán hirtelen mindenkinek leesett, hogy az illető nem más, mint Chris Farlowe, a Colosseum zenekar frontembere, aki pont úgy festett, mint Anthony Quinn egy reklámzacskóval Quasimodo szerepében az 1956-os klasszikusban. Most persze joggal kérdezheti bárki, hogy hol van erről a kép, de bevallom, hogy a felismerés olyan szintű röhögő görcsöt váltott ki mindhármunkból, hogy mire észbe kaptam, Chris Farlowe letette a nejlonzacskót és kezébe vette a mikrofont, így meg már nem volt benne semmi különös. Olyan volt, mint mindig. Úgyhogy aztán a sztori végére Orszáczky Jackie az én agyamban teljesen összeforrott a Colosseummal, annak ellenére, hogy tudtommal sosem játszott velük együtt.

Annyit azért még érdekességképpen megjegyeznék, hogy az Ördög álarcosbálja című lemez Devil’s Masquerade címen a hetvenes évek végéig Ausztrália legnagyobb példányban eladott albuma volt, míg Magyarországon mindössze ötezer példányban jelent meg, és Orszáczky Jackie angol nyelvű Wikipédia oldala fényévekkel hosszabb a magyarnál.

(morpho)