Szakcsi Lakatos Béla halála kapcsán jutott eszembe, hogy a nagy magyar jazz generációból már csak a legendás dobos, Kőszegi Imre van velünk. Tomsits, Babos, Pege már mind a Black and Blue Caféban szórakoztatja a nagyérdeműt, de ami a legfájóbb, hogy sorban mennek el lassan hamvadó ifjúságom legnagyobbjai. Első ránézésre elég tragikusnak tűnik a helyzet. Ha csak az elmúlt két évet nézem, ami most fejből, műfajoktól függetlenül eszembe jut, itt hagyott minket a teljes Omega együttes, Baksa Sós János, Dinnyés József, Bergendy István, Balázs Fecó, Póka Egon… egy komplett zenei generáció. Ráadásul akkor csak a magyarokat néztem, mert ha világszerte tekintek körbe, akkor még lesújtóbb a kép.

© photo by morpho

Persze az is lehet, hogy én teljesen rosszul látom ezt az egészet. Minden generációnak megvannak a kedvencei, a példaképei vagy bálványai. Ráadásul én pont olyan nehezen tudtam azonosulni a szüleim kedvenceivel, mint amilyen nehezen megy ez mostanság nekem, amikor egy fesztiválon a mostani tízen-huszonévesek zenéit hallgatom. Na, jó, lehet, hogy én egy kicsit szélesebb időspektrumot fogtam be, mint egy normális zenehallgató, de ez valószínűleg csak a fotózás miatt van így. Olyan zenéket is meg kellett hallgatnom, amit magamtól sosem tettem volna, és jó néhány alkalommal bizony pozitív meglepetés ért.

Viszont ha az egyes generációknak mindig megvannak a saját bálványaik, akkor azért olyan nagyon nem kell aggódnunk. Már csak azért sem, mert nem először látom, hogy a világ legkülönbözőbb pontjain egészen ifjú titánok nőnek ki a földből. Pár éve Fokvárosban láttam egy kiemelkedő képességű kissrácot, aki úgy dobolt, hogy az embernek tátva maradt a szája, pár hete pedig egy budapesti tanodában futottam bele nem is egy meghökkentően tehetséges kölyökbe. Ilyenkor az ember azért is előveszi a fényképezőgépet, mert úgy tűnik, hogy már több és menőbb a hangszeres gyerek, mint a focista, akiket lassan már csak a tévében lehet látni.

A tehetség önmagában persze kevés, fel is kell fedezni és elő kell csalogatni a szunnyadó zseniket. Ezért aztán nagyon sok múlik a zenei oktatáson! Tudom, hogy nincsenek könnyű helyzetben az iskolai zenetanárok, akiknek az elvárt tananyag leadása közben kéne kiszúrni a kiemelkedően tehetséges lurkókat, ráadásul azt is tudom, hogy ez világszerte így van.

De azért az eltölt némi bizakodással, hogy a zene még mindig összeköti az embereket, és még mindig lehet számítani a jelenleg hat-nyolc éves gyerkőcökre, hogy a jövő generációinak is meglegyenek azok a sztárjai, akiknek kirakják majd a posztereit a szoba falára – vagy lehet, hogy ez már így elavult, úgyhogy inkább képernyővédőnek, vagy mittudomén. De ha vannak ifjú titánok és lesz zene, akkor sosem zárul be a kör, és nem azért kell most siratnunk Szakcsi Lakatos Bélát vagy Kóbor Jánost, mert magukkal vitték a tehetséget, hanem azért, mert elmúlt egy korszak az életünkből, amit a következő generáció már csak hangfelvételek formájában kaphat meg. Ilyenkor szokták azt írni a végére frappánsan, hogy „The Show Must Go On”. Ám legyen!

(morpho)