Azt gondolom, hogy itt az ideje lerántani a leplet az alapból értelmezhetetlen, a szürke ötven árnyalatában szürreálkodó fotóművészeti alkotások hátteréről. Amikor egy teremben ki van állítva egy csomó, ránézésre életlen beszürkült izé, és olyan címük van, hogy Extázis 273, meg Experiment 52. Aztán ha ezekből a képekből kiállítást csinálnak, akkor, akik elmennek megnézni, elmondják, hogy milyen elképesztően mélységi a látásmód, nem is beszélve az alkotók bámulatos  excentricitásáról, ami egyenesen hátborzongató.

© photo by morpho

Persze hazafelé már arról esik a szó, hogy nem értettek semmit az egészből, de mivel mindenki más képben volt, ezért ők is úgy csináltak, mintha értették volna. Mondjuk, más se volt képben, de mivel senki nem árulta el, nem derült ki. Az egészben az a jó, hogy legközelebb újra elmennek, mert akkor majd hátha átmegy néhány infó. A sznobizmus egyébként a művészet egyik legjobb mozgatórugója, úgyhogy ezt a helyzetet én nem is nagyon bolygatnám.

Amit el akarok mondani az ennél sokkal izgalmasabb. Talán nem nyúlok nagyon mellé, ha azt gondolom, hogy az emberek jelentős része nem szokott fotóművészeti kiállításokat installálni és nem kurátorkodja magát senki halálra a vasárnapi ebéd után. Na, ezt az űrt próbálom betölteni azzal, hogy megosztom veletek, hogy miért ez a kép adja a mai KÉP-regény forrását és megpróbálom súrolófénnyel megvilágítani egy fotóművészeti kiállítás hátterét. Először is, ugye, kell egy ötlet. Egy olyan ötlet, amit vagy mindenki megért vagy legalábbis mi ezt gondoljuk róla.  Az ötletnek figyelemfelhívónak és különlegesnek kell lennie. Rengeteg hasonló kiállítás van, tehát vagy jobban vagy kevésbé kell szürkülnünk, mint egy sztenderd art-photo tárlatnak, különben inkább be se fűzzük a filmet.

Igen filmet! Az igazi fotóművész filmre dolgozik, vagy ha nem, hát úgy csinál. Esetünkben Budavári Csaba fotográfus hozta az ötletet, ami annyira szokatlan, hogy amióta rácsavarodtam, azóta azt érzem, hogy az agyamban lévő sötétkamrába valaki beöntött egy vödör fényt. Röviden vázolom a lumenprint eljárás lényegét, mert mivel magam is most találkoztam vele először, gyanítom, hogy nem ez a legnépszerűbb téma manapság a közösségi oldalakon. A lényeg, hogy digitális képfájlokról nagyjából A4-es, nagyméretű negatívokat készítünk, amelyeket rápakolunk egy-egy velük megegyező méretű, fényérzékeny fotópapírra és cirka két-három órára kirakjuk őket a napra. A déli verő beexponálja a papírokat, és az így már kész fényképeket bűvöljük tovább.

Alapesetben egy beexponált fényképet ilyenkor előhívó folyadékban szokás úsztatni, aztán berakjuk egy fixíroldatba, hogy ha a képet fény éri, akkor ne feketedjen tovább. Na, ez az a pillanat, amikor fel lehet kapcsolni a villanyt a laborban. Csakhogy a lumentprintnél a fixálás kimarad. Ja, hogy akkor tovább fog a kép feketedni? Pontosan, sőt, nem csak hogy tovább fog, de a kéthetes kiállítás végére a fényképek eltűnnek a falakról. A helyükön csak egy elszíneződött paca marad.

Most már csak találni kellett egy megfogható témát, amibe be lehet csomagolni ezt az egészet. Ez lett a „Felejtés”, ami – azt gondolom – elég erősen adja magát, a lassan eltünedező képek amplitúdójában. Ez a központi témakör aztán jelentősen beindítja egy fotográfus alkotókedvét, pláne úgy, hogy abban a tudatban kell művészkednie, hogy a műtárgy a tárlat végére megsemmisül. A „Felejtés” témakör birtokában aztán a projektet lebonyolító Halszájoptika Képirodalmi Hálózat (fogadjunk, hogy rosszul olvastátok el) felkért kortárs költőket, prózaírókat, hogy írjanak remekműveket a felejtésről, akár hétköznapi, akár globális mélységekben.

De hogy legyen még egy csavar a történetben, a versek és a prózák is eltűnnek. A kiállítótérben monitorokra vetített szövegekről fokozatosan morzsolódnak le a betűk, szavak, mondatok, miközben a szövegek értelme és gondolatisága folyamatosan átértékelődik, míg végül az utolsó betű is eltűnik. Remélem, hogy így már sokkal közelebb került mindenkihez, hogy miként is készül egy ilyen projekt és milyen mozgatórugók mentén szerveződik egy fotográfus agya, ha megtalálja egy jó ötlet.

Nekem ezt dobta a gép a felejtésről. Ez a kép egy sorozat része, és a rajtuk látható gnóm alak az emberiség által alkalmazott leggyakoribb felejtést elősegítő megoldásokhoz nyúl. Ez lehet egy laptop, egy üveg pálinka vagy bármi más, ami lekapcsolja az agyat a valóságról. Mielőtt elfelejtem: a Felejtés kiállítás a Kispont galériában látható (Bp. Ráday u. 9.) 2022. szeptember 2 és 16 között. A belépés ingyenes, ami azért jó, mert többször is érdemes elmenni és megnézni, hogy a képek hogyan alakulnak át. Amit garantálunk, az az, hogy soha senki nem látja majd kétszer ugyanazt.

(morpho)