Igen, azért jutott eszembe! De, ez nem a Halálcsók című film szpojleres trélerének egy kockája. Bár kb ezer éve láttam, de a film jó, legalább is a klasszikus erotic-thriller vonalon. Az eleje ott is valami házasságkötőnek átalakított múzeumban kezdődik, csak ott a lányt ledobják a jelenet végén a tetőről, ráadásul a napokban elhunyt Max von Sydow is játszik benne, szóval aktualitása még akár annak is volna, de nekem most nyilván a koronavírus miatt jutott eszembe ez az egész múzeumos, csókos történet. Először egy kínai maszkos képre gondoltam, de amikor elkezdtem keresgélni, olyan mennyiségben zuhantak rám a kínai maszkos formák, hogy végül hagytam a francba az egészet és maradtam a jó öreg Londonnál. Egyébként teljesen úgy rémlett, hogy ezt a sztorit már egyszer megírtam, de hosszas nyomozás után sem jutottam a nyomára, ezért most vagy leírom még egyszer, és aki megtalálja mindkettőt, majd jól az orrom alá dörgölheti, hogy kétszer egymás után tök máshogy emlékeztem, vagy tényleg most írom le először, és akkor legalább végre jól le lesz írva.

photo by morpho

A londoni National Gallery az egyik kedvenc múzeumom. Egyelőre még nem zárták be, de csókolózni már biztosan nem javasolt. Azért szeretem ezt a helyet, mert igen komoly impresszionista gyűjteménye van a Manet, Monet, Pissaro tengelyen. Ha arra járok, mindig bemegyek ide, bár azt be kell kalkulálni, hogy minimum két-három óra hirtelen kelt szabadidő szükségeltetik hozzá, és akkor még csak az impresszionistákat és környéküket néztük végig. Mostanság ráadásul egy kicsit szét is kapnak, hátha van nálad bomba vagy vírus, meg ilyesmi, de bent amúgy nyugi van, és fotózni is lehet.

A rokokó szárnyon keresztül lehet bejutni az impresszionistákhoz, és éppen elkezdtem előhalászni a fényképezőgépet, mert egy fehér bottal közlekedő első ránézésre erősen vak emberre lettem figyelmes, ami hát azért elég meglepő egy olyan múzeumban, ahol deklaráltan a „mindent a szemnek” elv érvényesül. Ráadásul úgy tudom, hogy nincs is olyan tárlat, amit tapintással lehetne felfedezni, így aztán legalább is erősen gondolkodóba estem, hogy ez az ember vajon mit is keres itt? Ráadásul, hogy kerek legyen a történet a világtalan embert egy teremőr kísérte éppen a lifthez. Úgy gondoltam, hogy ez azért megér egy képet, mert hát legalább is szokatlan. Sajnos azonban mire előbányásztam a cuccot és felpakoltam rá egy objektívet, megérkezett a lift és elvitte a témát az orrom elől. Ilyenkor egyébként dühös szoktam lenni (műhelytitok) és elkezdek teljesen mással foglalkozni, hogy eltereljem porba gyalázott gondolataimat. Erre meg ezek az orrom előtt csókolóznak! Hát őket egyáltalán nem érdekli, hogy eltűnt a vak ember!?

Na, ez az a pillanat, amikor az ember már annyira meghülyül, hogy nem látja meg a fától az erdőt. Mire eljutottam odáig, hogy le kéne őket fényképezni, már kb abba is hagyták. Egy képet tudtam csinálni, és az is szanaszéjjel mozdult. Aztán jobban megnézve rájöttem, hogy tulajdonképpen Monet képeinek vigyázó tekintete alatt festettem hirtelen egy impresszionista csókot. Na, már csak ezért sem szabad kihagyni a National Gallery-t. Vírus ide vagy oda.

(morpho)