Kétféle újságíró létezik. Az egyik interjúkészítés előtt szól a fotósnak, a másik pedig utána. Hogy melyik a jobb, azt talán nem kell hosszasan kifejtenem, tehát az első. Nem az a baj, hogy félek egyedül, hanem az, hogy az utólag elkészített képek egyrészt nem az interjú közbeni gesztusokról szólnak, másrészt pedig, ha a riportalany beszélget valakivel, akkor értelemszerűen nem rám figyel, nem azzal foglalkozik, hogy őt most éppen fotózzák, hanem igyekszik a kérdésekre válaszolni, én meg közben szabadon vadászhatom a gesztusait meg a mimikáját. Van persze olyan is, aki próbálkozik végig eljátszani a karót nyelt hajszárítót, de ha fél óra elteltével még mindig egy objektív szegeződik az emberre, akkor a legtöbben feladják vagy csak simán elfelejtik, hogy én is ott vagyok.

photo by morpho

Egy jól ismert interjús kolléga az utólag szólós típusba tartozott. Sosem fordult elő, hogy előre szólt volna. Pedig egy idő után már szinte könyörögtem neki. De nem, akkor sem. Próbáltam megfejteni logikája mibenlétét, de már Yoda mester is megmondta: „Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!” Úgyhogy egyszer meglepetésszerűen rákérdeztem nála, hogy miért kényszerít engem folyton pluszmunkára, mire a következőt bírta mondani: „De jó, hogy mondod, majdnem elfelejtettem. ¬¬A múlt héten csináltam egy interjút Bálint Gazdával, és le kéne fényképezni. Itt a telefonszáma.”

Hát, köszi szépen, még szerencse, hogy meg akartam tudni, miért nem szól soha előre… Ezekkel az utólagos fotózásokkal az a gond, hogy jó esetben az olvasónak nem szabadna észrevennie, hogy a képek nem ott és nem akkor készültek. Ezért jobb híján kétszer annyi időt kell rászánni az egészre, mert előbb össze kell barátkozni a riportalannyal, hogy utána a kamera előtt is természetesen mozogjon, hiába nincs ott senki más, csak én.

Néha sikerül kifogni egy zárkózott vagy idővel nem túl gazdagon eleresztett típust, aki közli, hogy itt van, fotózzam le, aztán az ajtót meg kifelé is megtalálom. Hát, ilyenkor születnek az igazolványképekkel illusztrált interjúk, amin leginkább azok szoktak felháborodni, akik megírták, de nem szóltak előre. Mondván, én tönkretettem a fasza kis interjúját. Érdekes, de azon senki nem polemizálgat soha, hogy az én tök jó képeimet hány szar interjúval tették már tönkre, de ez nagyon messzire vezet, és semmi köze Bálint gazdához, ő ugyanis nem az a kifejezetten kocka típusú riportalany. Azt gondolom, hogy ezt a legkevésbé sem lehet rá mondani.

Nála más volt a gond. Az, hogy február volt. Akárhogy is nézzük, egy kertész jellemzően nem február magasságában van csúcsformában. Na, de ennél bonyolultabb problémát is áthidaltam már, úgyhogy szakajtottam két-három órát az életemből a Bálint gazda jelenségre.

A dolog ott kezdődött, hogy ő kért elnézést, mert egy árva kerti növénnyel sem tudom lefényképezni, a szárított oregano meg nem lenne igazán életszerű. Gondolkodóba estem, de azért közben persze beszélgettünk. Elmeséltem neki, hogy miután nem vettek fel az ELTÉ-re biológia szakra, elhatároztam, hogy vagy fotós leszek vagy dísznövénykertész, amit egyébként egy picit jobban szerettem volna, de oda sem vettek fel. Hogy most ki járt jól ezzel, már ha egyáltalán, azt mindenki döntse el sajátból, de Dr. Bálint György, született médiakertész, ettől lendületbe jött és elmesélte nekem, hogy ő tényleg kertész akart lenni, aztán végül médiakertész lett, és ami közte történt, azzal sem volt igazán baja, bár így utólag nézve azért a koncentrációs táborokat szívesen kihagyta volna.

A munkaszolgálatról lejőve, éppen ott tartottuk, hogy miként célszerű a futómuskátlit átteleltetni, amikor is felkiáltott! „Egyébként van egy télikertem! Az nem lenne jó?” Hát, csak annyira, hogy nagyjából megoldást jelentett a problémára. Ok, nem barack vagy paradicsom, hanem fikusz vagy mittudomén, de azért több köze volt a kertészethez, mint a konyhabútornak. Akkor vettem észre, hogy már vagy két órája ott vagyok, és a fényképezőgépet még elő sem vettem. Szóval, télikertészkedtünk egy kicsit, és a végén – két telelő futómuskátli között – a gazda még pálinkával is megkínált. Aztán gyorsan hozzátette, hogy amúgy tök felesleges és macerás ez az egész muskátli teleltetés, és sokkal jobban járok, ha minden tavasszal újat veszek a virágosnál. Ezt meg is fogadtam. Viszont csak most tűnt fel hogy Bálint Gyuri bácsi, aki az idén ünnepelte a századik születésnapját, ezen a képen pont úgy néz ki, mint ma, pedig ekkor még csak alig volt nyolcvan.

(morpho)