A négyszeres Grammy®-díjas Stanley Clarke, a zene velünk élő klasszikusa, a világ tán legjobb jazzbőgőse újfent turnézik, és ezúttal nem hagyja ki Magyarországot sem a sorból, úgyhogy, aki teheti, mindenképpen nézze meg őt május 6-án az Erkel színházban! Nekem már többször is volt szerencsém hozzá, de akadt egy érdekes eset, ami mindenképpen megér egy KÉP-regényt. © photo by morpho 1995. november 3.: soundcheck a Budapest Sportcsarnokban. A hangpróba három főszereplője a szuper trió: Jean-Luc Ponty – hegedű, Stanley Clarke – nagybőgő és Al Di Meola...

Próbáltam egy olyan képet keresgélni erről az épületről, ami tökéletesen kifejezi a jellegzetességeit, de amiből a hardcore rajongók kivételével nem sokan fognak elsőre rájönni, mi is van pontosan a képen. Abban kétségtelenül hasonlít Paks 2-höz, hogy majd egyszer megépül. Talán. Legalábbis a szándék megvan rá. Bár vizuálban az alkotók már most sem állnak rosszul, de a végeredmény látványvideójához képest az építkezés még szinte el sem kezdődött, miközben a tervező síremléke már lassan száz éve az épület altemplomában figyel. © photo...

Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, a Tax Free egész jó kis funky zenekar volt, némi jazz beütéssel. Nem tudom, hogy végül miért nem futottak be, de gyanítom azért, mert Magyarországon szerintem ezzel a stílussal nem lehet igazán befutni. Ezek az afroamerikai műfajok Magyarországon csak akkor működtek, ha szigorúan magyar nyelven adták elő és megpakolták egy adag káeurópaisággal amit nehéz definiálni, de így lehetett népszerű a Hobo Blues Band, Takáts Tamás vagy a Hungária. © photo by morpho Akik meg ragaszkodtak az eredeti, angol nyelvű blues-gospel-funky...

Nem, ennek semmi köze a klasszikus kalandfilmhez. Sandra Bullock sincs benne, meg a pretoriánusok is maximum csak a tűzfalig jutnak el. Ez ugyanis Kína, ahol erősen korlátozva van a nyugati közösségi média, sőt még a legnépszerűbb levelező programok sem érhetőek el. Van viszont elektromos hálózat, ami az egész összeszerelő üzemmé alakult országot működteti, és lassan mindent behálóz, mint a hajszálerek a szervezetet. Látható és virtuális vezetékek fonják be a kultúrát, a templomokat, a vizet és a levegőt, mert kell az áram, hogy fény legyen a csavargyárban....

Ötletem sincs, hogy vajon hányan emlékezhetnek még erre a kalapos figurára, aki 52 évesen 1994-ben egy Scatman (Ski-Ba-Bop-Ba-Dop-Bop) című dallal meghódította a világot. Az összes rádióból éjjel-nappal ő folyt, aztán egy évvel később megjelent a Scatman’s World című lemez, ami tovább tetézte a scattelés és a dance összefonódásából kialakult zenei őrületet és a tinilányok iránta érzett töretlen rajongását. © photo by morpho Én mondjuk, sosem értettem igazán e mindent elsöprő lelkesedés okát, de kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy néha...

Idén februárban 15 éve annak, hogy Orszáczky Jackie feledhetetlen basszusgitárjával együtt áthangszerelt a Black & Blue Caféba, ráadásul ez év májusában lenne 75 éves. Ezt csak azért tudom, mert az anyám pár héttel Jackie előtt halt meg, és épp a temetését intéztük egy irodában, amikor bemondta a rádió, hogy „életének hatvanadik évében Sydney-ben meghalt Orszáczky Miklós basszusgitáros, énekes, zeneszerző, a Syrius együttes meghatározó alakja”. Ez annyira beleégett az agyamba, hogy még arra is emlékszem, hogy éppen milyen színű tollal írt...

Hogy pontosan miért herflizik Teddy Harpo a Balatonban, és milyen viszonyrendszerben áll mindez a házassággal, azt két irányból is meg lehet közelíteni. Olyan ez, mint Agatha Christie, Gyilkosság az Orient expresszen című klasszikusa. A sztorinak végül két megoldása van, aztán Poirot a rendőrségre bízza, hogy a bonyolultabb vagy az egyszerűbb megoldási verziót fogadják-e el. Én is a keszekuszával kezdeném, már csak a dramaturgia végett is. © photo by morpho Teddy hosszas tépelődés után úgy döntött, hogy feladja a sokáig eredményesnek tűnő agglegény...

Gyorsan lelövöm a poént. Mesélhetnék most arról, hogy miként találtam ki ezt a képet és hogyan valósítottam meg, de az igazság az, hogy az egész tök véletlen volt. Volt már ilyen máskor is, meg még lesz is, gondolom, de a fotográfiában a véletlennek elég jelentős szerepe van. Mondjuk, olyan húsz százalékot tippelnék. Oké, most nyilván nem a műtermi, alkalmazott fotográfiára gondolok, mert ott elég nagy baj lenne, ha benne maradna a véletlen faktor. Viszont minden egyéb esetben benne van ez az opció a pakliban, amit valahol egyébként kedvelek, főleg, ha pozitív...

Gyerekkoromban volt egy elképzelésem a kínai nagy falról. Gyanítom, minden gyereknek van valamilyen elképzelése róla, de ezek jellemzően a legendáriumokból, meg a kulturális távolságokból fakadnak, és nincs mögöttük semmi realitás. Amit kábé tudtam róla, hogy a kínai nagy fal (Csang cseng) az i. e. 3. század és i. sz. 17. század eleje között Kína északi határán épített erődítményrendszerek összessége, amelynek célja az volt, hogy Kínát megvédje az északi nomád törzsektől, akik mindenféle ármánykodásokra készültek a békében és boldogságban...

Hát, most tényleg nehéz választani! Olyannyira, hogy megmondom az őszintéset, csukott szemmel ráböktem egy képre. Ez az a város, amiről az emberek nem hinnék el, hogy létezik, ha nem látnák! Egy fotográfus barátom megkért rá, hogy ha Brazíliavárosban járok, akkor csináljak neki egy képet. Na, jó, de miről? Azt te pontosan fogod tudni, ha ott leszel! Ez hülye, nyugtáztam magamban, aztán a helyszínen rögtön rájöttem, hogy mire is gondolt. Bármiről is csinálhatok ott egy képet, az pont annyira meghökkentő lesz, mintha valami másik bármit fényképeznék ott le. Ez még...