Azt gondolom, hogy írnék pár szót egy átlagos japán turistáról. A japán turista abban különbözik leginkább a német turistától, hogy nincs jelen egyidejűleg a Föld összes létező országának összes létező pontján. Ennek okán sokkal nehezebb volt kiismerni és szigorúan gondolati síkon elhelyezni a Turistatípusok Képes Enciklopédiájában. Amit biztosan tudunk: A japán turista igénytelen, keveset eszik, rendkívül udvarias és türelmes, (sokszor ésszerűtlenül is) de tele van pénzzel és mindig olyan fényképezőgépe van, ami az adott márka csúcsmodellje és az európai piacon még meg sem kezdték a forgalmazását. Én maximum előzetes termékismertetőkből tudhatok róla, már ha egyáltalán. Lényegét tekintve arról van szó, hogy egy japán turistának álcázott átlagos japán egyetemista mindig sokkal jobb fényképezőgéppel és optikákkal rendelkezik, mint én, függetlenül attól, hogy a Föld mely pontján találkozom össze vele és mikor. Ez egyébként sokáig elég lelombozó volt számomra, de mikor a legújabb extraszuper csúcscuccot megvettem, és szembe jött velem egy japán turista, akkor annyira elment a kedvem az egésztől, hogy feladtam a küzdelmet és a lelombozósdit. Egyszerűen a japán turista nyert, na!
Ebből a fényképezőgép mániából elég könnyen levezethető, hogy a japán turista szeret és szokott is fényképezni. Na, ez a közös metszet, ezért találkoztam én több japán turistával, mint a normális emberek. A japán turisták tulajdonképpen végigkísérték eddigi fotográfiai pályafutásomat. Hát, nem volt mindig könnyű, sőt, sokszor inkább nehéz volt. Mikor azt hittem, már sínen vagyunk, mindig bekavart egy japán turista.

photo by morpho

1994-ben egyedüli magyar fotósként részt vehettem a Woodstocki Fesztivál 25. évfordulóján, amit az eredeti helyszínen rendeztek meg New York állam székhelyétől, Albany-tól nem messze. Már az első nap reggelén rám akaszkodott egy japán turista. Tök barátságos volt, meg minden, sőt, az objektívjeit is kölcsön adta volna, csak hát neki nem volt akkreditációja, nekem meg igen. Így aztán a színpadok környékén bezárultak előtte a kapuk, de ő nem ment sehová. Fogta magát és leült a kapu elé, és mikor nyakig sárosan másfél óra múlva kijöttem a Heretic (egy Los Angeles-i trash metal brigád) bulijáról, valaki hangosan rám köszönt. Naná, hogy Kuroszava „barátom” volt az, aki valamiért egy lépést nem tett onnan, amióta bementem. (Nem így hívták, csak hasonlóan, én meg így szólítottam és nem tiltakozott.) A Heretic akkor még alig volt ismert, később a “Devil’s Throat” című dallal lettek igazán híresek, ami kb ördögtorkot jelent. Hogy ez most miért jutott eszembe a japán arcról, azt inkább hagyjuk, de aztán ez így ment egész nap. Jött utánam kajálni, pisilni, sárban hempergőket fotózni. Mikor bementem a sajtóközpontba, ő leült a sárba a bejárat elé és ott ült, amíg elő nem kerültem. Olyan hajnali három körül, amikor az utolsó koncert is lement, már semmilyen jármű nem üzemelt, ami visszavitt volna a hotelbe. Egy „kedves” helybéli felajánlotta, hogy fejenként 20 dollárért elvisz minket a kocsiján. Önkéntesen dolgozott, de nem társadalmi munkában. Négyen voltunk, így a japán barátunk már nem fért be. No problem, mondta a forma, majd leült a sárba. Egész éjszaka rettegtem, hogy másnap is ott fog ülni, úgyhogy nem is arra mentem be a fesztiválra a következő délelőtt

1996-ban Budapesten forgatták az Evita című filmet. Egész nap a Madonna-Banderas párost üldöztem. Annyit lehetett tudni, hogy a Kempinskiben van a stáb elszállásolva, ezért elég sokat mozgolódtak a fotósok a hotel körül, és hát, én is járkáltam arra. Aztán odajött a japán turista. Megkérdezte, hogy mégis miért vannak itt a fotósok? Mondtam, hogy Antonio Banderas lakik itt. Erre fogta magát a forma, vigyorogva elővett egy ezer csillió dollárba kerülő fényképezőgépet, rápakolt egy objektívet, amilyenről korábban azt olvastam, hogy jövőre dobják majd piacra (talán), aztán előkapott egy állványt, ami többet ért, mint az én teljes cuccom! Pedig rajtam kívül akkor még csak két-három embernek volt olyan fényképezőgépe az országban. Nem győzöm eleget hangoztatni, hogy ez egy turista volt, nem egy kolléga.

Még egy raklapnyi japán turistás sztorim van, de közben majdnem elfelejtettem, hogy mi köze van az egésznek a múlt heti poszthoz, meg Dél-Brazíliához. Szóval, a sikertelen Itaipu támadást követően az Iguazú-vízesésről szerettem volna néhány légi fotót csinálni, amihez ugye, helikopter kell. (Az aviatika egyéb opcióit most nem bontanám ki.) Akkori barátnőmmel (szintén fotós) kialkudtunk a pilótánál két főre egy egész jutányos árat, és már készülődtem az indulásra, mikor megjelent a japán turista. (Lehet, hogy ez mindig ugyanaz volt? Ez most jutott eszembe…) Szóval kiszúrta, hogy a helikopterben három hely van a pilóta mögött, és hát, ő még simán beférne. Beférne, aha, csak aki középen ül, az kb olyan, mintha lent maradna, legalább is az ablakhoz nem fér hozzá, mert ott biztosan fog ülni valaki. Én mindenesetre elfehéredtem, és esküdni mernék rá, hogy közben a dzsungelben egy imádkozó sáska éppen kitért a hitéből! Feladat: oldjuk meg, hogy a japán turista kerüljön középre! Ráadásul csak egyetlen ajtón lehetett beszállni.

Mivel a másik fotós, egy csaj volt, ezért hölgy létére ő szállt be elsőként, ezt tudtam, hogy sima lesz, de a neheze most jött. A japán turista rendkívül udvarias, mindenkit maga elé enged, ezt próbálta velem is, de akkor én ülök középen 250 dollárért… Hirtelen ötlettel megkértem, hogy segítsen nekem becuccolni, és hát, egy japán turista nem utasíthatja vissza a segítségkérést. Beült a masinába, én meg kintről beemeltem neki a táskámat, aztán gyorsan én is beültem a helikopterbe, behúztam az ajtót és ráüvöltöttem a pilótára: Ok, let’s go! Felszállás után az ablakot lehúztam, és hát, a kép alapján mindenki döntse el, hogy megérte-e ez az egész tortúra?! A képen azt a pontot, ahol a víz bezúdul a kanyonba, a helyiek portugálul úgy hívják, hogy „Garganta do Diabo” – Az ördög torka…. Jut eszembe, fotózás közben végig olyan érzésem volt, mintha valaki folyamatosan a vállamat meg a tarkómat lökdösné egy fényképezőgéppel…

(morpho)