Azért az elég szar tud lenni, amikor nagyjából nem sikerül semmi. Nem, korántsem magamra gondolok, hanem arra a rengeteg zenészre és művészre, arra a rengeteg életre, amit hazavágott ez a 2020-nak is becézett rémálom. Ez az egész erről a képről jutott eszembe. Ez a kép azért érdekes, mert elkészült. Tulajdonképpen csak egy lábjegyzet lenne az életművemben, és ez még akkor is így lenne, ha magát Elvist fényképeztem volna le 2020-ban. Aztán senki mást se… © photo by morpho Ez volt az egyetlen igazi koncertfotó, amit egész évben csináltam. Ilyen eset...

Tegnap olvasom, hogy Banksy, korunk talán legnagyobb hatású képzőművésze, új képpel jelentkezett Bristolban. A Banksy jelenségről már több posztot is írtam, és azt gondoltam, hogy nem találok új vetületet a dologban, de tévedtem. Banksyben a mondani valón túl az a zseniális, hogy a képei köztereken láthatók, bárki megnézheti őket bármikor. Sőt, egy egy-egy alkotása jelentősen megdobja a környékbeli hotelek és kocsmák forgalmát. Oké, tudom, hogy ez jelenleg nem aktuális, de alapesetben így szokott lenni, ezzel a mostani helyzettel pedig semmiképpen sem terveznék...

Nézem, hogy Magyarországon újra műsorra tűzték a Való Big Brother Világ című valóságshownak álcázott műsorhaknit, ami azért lepett meg, mert azt hittem, hogy ilyen már nincs is. Ez már egy rég kihalt műfaj, ami a kutyát sem érdekli. Hát, szétnéztem kicsit nemzetközileg, és az a felettébb meglepő szitu, hogy jó néhány országban fut még jelenleg is valamilyen formában ez a széria, ahol meg nem, például az Egyesült Királyságban vagy Hollandiában, ott már javában dolgoznak a következő évadon. Nem szeretnék belemenni ennek az úgynevezett televíziós...

Iglódi István az ország egyik legjobb rendezője és legnagyobb színésze volt. "Sajnálom, hogy nagyon ritkán játszott. Elképesztő élmény volt vele játszani" – hangsúlyozta Törőcsik Mari, aki elárulta, hogy élete egyik legfontosabb emléke Ionesco A székek című darabjának Fodor Tamás rendezte előadása, amelyet Iglódi Istvánnal játszott. Nyilatkozta öt évvel ezelőtt az akkor nyolcvanadik születésnapját ünneplő színésznő. © photo by morpho Na, ezt a darabot, ebben a szereposztásban én történetesen fényképeztem, és annyira érdekes háttértörténet...

Ami azt illeti, egyáltalán nem emlékszem, hogy valaha keveredtem volna bárki mással egy olyan információ- és poéngazdag spontán beszélgetésbe a semmiből, mint akkor azon a bizonyos Szigeten Benkő Lászlóval a backstage-ben. Őszintén szólva, arra sem emlékszem, hogy pontosan melyik évben történt, de nagyjából olyan ’97 és 2000 között lehetett. Asszem. A negatívtasakon sem volt rajta az évszám, csak annyi, hogy „Sziget”, meg egy Ω betű. Nem mintha nem lenne egyébként tökmindegy, hogy mikor volt, mert a sztori a lényeg, meg a gondolatiság, és arra pontosan...

Azért az legalább is kemény tud lenni, ahogy a sors rövid távon átformálja, sőt, néha gyökeresen megváltoztatja a hozzáállásunkat egy kérdéshez, főleg akkor, ha a sztori első ránézésre teljesen egyértelműnek tűnik. Esetünkben teljesen átalakította egy fénykép jelentését. Ezt a képet Pekingben csináltam röpke négy évvel ezelőtt. Sajnáltam akkor és ott ezt a srácot, nem is kicsit. Az egész város maszkot hordott, mert akkora volt a szmog, hogy nem lehetett levegőt kapni. A napot egy hétig nem láttam, és a levegőben szálló szutyok lepett be mindent....

Bárkinél is érdeklődtem eddig, a képen látható épület hollétét illetően, még soha senki sem tudott elrugaszkodni a Párizs-Bécs-Szentpétervár tengelytől. Pedig nagyon el kéne! Olyannyira, hogy ezt a képet nem is Európában, sőt, még csak nem is a Föld északi felén, hanem az Amazonas vidékén, a brazil esőerdő kellős közepén, Manausban csináltam. Hogy mit keres egy neoreneszánsz stílusú operaház a dzsungel kellős közepén, meg hogy mennyire tölti be a funkcióját, azt nem most fogom megfejteni, de a jelenség legalábbis meghökkentő. © photo by morpho Az...

1994-ben készült ez a kép John Lurie amerikai színészről, aki nem másodlagosan kitűnő szaxofonos is, és kéretik zenei szinten nem párhuzamot vonni Woody Allennel. Még véletlenül sem. A kép kicsit noir, kicsit melankolikus, kicsit Jarmusch. Pont olyan, mint John Lurie a Törvénytől sújtva című filmben. © photo by morpho Pedig csak megjött és rágyújtott. Itt döbbentem rá, hogy ő nem is szerepeket játszik, hanem saját magát, amit aztán verbálisan is alátámasztott. Ez ma már nem jöhetne össze, mert nem lehet egy hotelban nyilvánosan rágyújtani. Bár...

2020. október 19-én Los Angelesben életének 81. évében meghalt Spencer Davis rocklegenda, a Spencer Davis Group vezetője. Idén nagyon utálom az ilyen híreket. Már most túl sok volt belőle, pedig még csak október van. Az 1963-ban Birminghamben alakult zenekar vezetője igencsak kedves volt számomra. Egyrészt a Spencer Davis Group volt az első nyugati rockbrigád, akit beengedtek koncertezni Magyarországra, másrészt volt szerencsém személyesen is sörözni vele, és azt kell mondjam, hogy jelen állás szerint ő volt a legszórakoztatóbb sztármuzsikus, akivel valaha találkoztam. ©...

Gondolkodtatok már azon, hogy miként kezdenétek hozzá, ha egy látogatónak húdenagyon szakmaian be kéne mutatnotok egy kulturális intézményt, mondjuk egy színházat? Nyilván nem, mert miért tennétek, pláne hogy hülyeség. Én mostanság mégis ezen töprengek. Na, nem szóban kéne felvázolni, mintegy ismeretterjesztő jelleggel, hanem a helyszínen körbevezetve úgy, hogy az illető tényleg kapjon némi képet az egész intézményről, de azért ne fulladjon bele egy érdektelen információhalmazba. Vajon a zsinórpadlás tetejére felvinném-e, vagy csak az aktuális előadásokból...