Tavaly decemberben egy vicces nyári kutyafotózás viszontagságaival vezettem fel a közelgő telet, ami végül, ha nem is érdeklődés hiányában, de valahol a klímakrízis ölelésében megint csak elmaradt. Most, a nyár elején egy erősen nosztalgikusnak is nevezhető, alig harminc évvel ezelőtt készült, téli kutyás képet hajtottam fel az archívumom legmélyebb bugyraiból, amire egyébként egy fél napom ráment, de nem adtam fel, és így legalább mindenki láthatja, hogy milyen volt az, amikor télen még volt hó a pilisi erdőkben.

© photo by morpho

1992-ben egy cimborám dobta be, hogy kutyaszánhúzó versenyt rendeznek a Lajos-forrásnál, a Visegrádi-hegységben, és igaz, hogy még hasonlót se fotóztam korábban, sőt, sportot se nagyon, de aki Jack Londonon nőtt fel, az nem hagyhat ki egy ilyen bulit. Azóta sem tudom, hogyan került oda ez az egész, csak annyi volt meg, hogy valami kutyatáp gyártó cég volt a főszponzor. Az egész verseny hangos ugatásba burkolódzott szánkózásra emlékeztetett, és hát, aranyláznak nyoma sem volt. Olyan volt, mintha gyerekek szánkópartit rendeztek volna az erdőben, azzal a kikötéssel, hogy csak az indulhat, aki minimum fél tucat kutyát is hoz magával.

Van egy régi magyar szólás, miszerint „Nem ette meg a kutya a telet”. Utánanéztem a Magyar Szólástárban, és jelentés gyanánt azt találtam, hogy: „nem szokott elmúlni a tél komolyabb hideg nélkül” avagy „hiába jön enyhülés a tél vége felé az időjárásban, még egyáltalán nincs vége a télnek”. Hát, ezt ideje lenne újragondolni, mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy a télnek vége van. Nem az ideinek, hanem úgy általában. Lehet, hogy a kutya nem ette meg, csak egyszerűen elvitte. Felrakta egy szánkóra és lelécelt vele. Nekünk meg itt maradt a hó nélküli szárazság.

Tudom, hogy eltelt harminc év, meg minden, de akkor is, manapság teljesen valószerűtlennek tűnik egy kutyaszánverseny a Pilisben. Mondjuk, idén a pekingi téli olimpiát teljes egészében műhavon rendezték meg. Az összes pályán egész nap hóágyútűz ropogott. Ezt azért kicsit talán túlzás lenne belőni a Visegrádi-hegységben egy kutyaszánverseny kedvéért, de havat lassan csak régi képekről mutathatunk a gyerkőcöknek. „Na, gyere, Jenőke, most elmesélem, hogy milyen volt egy hógolyó!”

A nyár meg mindeközben durván túlteljesít, és akkor még egy nagyon gyenge eufemizmust alkalmaztam. De most már tényleg ott tartunk, hogy a Trónok harca híres mondata, hogy „Közeleg a tél” nagyobb fantasztikum lesz, mint az Éjkirály zombi hadserege. Pedig harminc évvel ezelőtt ezen a versenyen bizony elég keményen meg kellett harcolnom az elemekkel, mert nem csak hogy térdig érő hóban, mínusz tíz fokban kellett botorkálni az erdőben, de még el is tévedtem, aztán meg füleltem, hogy merről jön kutyaugatás. Csakhogy szánhúzás közben ezek az ebek nem nagyon ugatnak – gondolom, inkább a légzéstechnikára figyelnek. Végül aztán favágók igazítottak útba, így szénné fagyva találtam vissza a verseny útvonalára, és az akkor még létező turistaházban forralt borba loccsantott vodkával próbáltam visszaverni az akkor még létező, kutyahideg tél kőkemény támadását.

Hogy ez a tél jelenség személy szerint kinek, mennyire hiányzik, azt nem tudom, de a legnagyobb probléma tutira nem az vele, hogy ma már lehetetlen kutyaszánversenyt rendezni a pilisi erdőkben.

(morpho)