Olvasom, hogy a beömlő patakok hordalékától hatvan év múlva teljesen feltöltődik és megszűnik Erdély egyik turisztikai one-man show-ja, a Gyilkos-tó. Bár az ilyen előrejelzéseket nem szokták olyan forrón enni, és magam sem fogadnék nagy tétekben ennek bekövetkeztére, de arra jó volt, hogy eszembe jusson róla egy kép, meg a hozzá kötődő hülyeséghalmaz.

© photo by morpho

Nem tudom, hogy mitől van az, hogy egy erdélyi túráról sokaknak a pálinka hamarabb eszébe jut, mint egy átlagos korondi kerámiaváza, de ez az ivászat dolog valamiért, valamikor, valakinek nagyon beragadt, és hát, lássuk be, elég masszívan tartja is magát. Abba az irányba már el sem indulnék, hogy Korondon kerámia kupicás készletet is csinálnak, mert a végén nem találok majd vissza.

Amikor 1997-ben ott jártam, akkor is akadtak tájékozódási problémáim. A Kurír című napilap edzett munkatársaival tartottunk egyhetes erdélyi szilvóriumot, köztük Balla Demeterrel, a későbbiekben Kossuth Díjas fotográfussal, meg a szintén képíró Szebeni Andrással. Sajnos már egyikük sincs köztünk, ezért kénytelenek lesztek tőlem megtudni, hogy Gyergyószentmiklós környékén, a fentebb említett okok miatt, úgy gondoltuk, hogy pálinkával nagyobb eséllyel fogunk majd érvényesülni, mint anélkül. Biztos, ami biztos.

Az egészből nem lett volna semmi gond, ha nem futunk össze egy budapesti középiskola éppen arra tanulmányi kiránduló brigádjával és a rendkívül barátságtalan kémiatanárnővel, aki vagy nem ismerte Erdély a pálinka kontextusába helyezett őstörténetét, vagy csak a szakmai amplitúdója volt éppen csúcsra járatva, mindenesetre folyamatosan kihelyezett helytörténeti foglalkozásokat akart tartani olyan helyszíneken, amelyekről hosszan beszélni talán inkább egy tanteremben kéne. Még ez is belefért volna akár, ha legalább az összeállt volna fejben, hogy nem ürítették ki nekik a területet, és mások nem voltak igazán kíváncsiak a Gyilkos-tó helyszínen mért ph értékére.

Aztán este egy helyi panzió éttermében vacsoráztunk, a fő menü saláta volt, gyümölcssaláta, főleg szilva volt benne. Na, jó, pálinka volt. Aztán Szebeni „tanár úrral” a mosdót keresgélve keresztül kellett mennünk egy termen, ahol legnagyobb meglepetésünkre az említett tanárnőnk tartott éppen előadást Erdély őstörténetéről. Hát, én nem tudom. Ha már mindenképpen ott akarnám ezt csinálni, akkor talán nem egy étteremben, a mellékhelyiség előtt tenném mindezt, ahol hát bizony mindenki keresztül fog járkálni. Ez ilyen. Mindenesetre ismét kikaptunk rendesen. Azért mégiscsak kemény, hogy nem a pincébe mentünk pisilni, pláne nem lábujjhegyen. Aztán ez a járkálás folyamatossá vált, mert hát a pálinka megmozgatja az embert, az olyan.

A tanuló srácok egy idő után már annyira röhögtek, hogy a lelkes tanárnő a hűvös távolságtartás látszatát is elkerülve támadt ránk, majd miután megtudta, hogy egy magyarországi napilapnak dolgozunk, teátrálisan, osztályostul elhagyta az éttermet. Másnap megálltunk egy út menti szénégetőnél nézelődni, meg fényképezni, és mit gondoltok, kik társultak be hozzánk egy gyors néprajz órára? Na? Bingó! Akkorra már olyan szürreálissá vált az egész, hogy majdnem kijózanodtam egy pillanatra. Gyorsan összedobtunk egy erdélyi népdalt Mengyelejev periódusos rendszeréről, mert akkorra már úgy tűnt, hogy mi is a kémiatanárnő osztályával érkeztünk a helyszínre, és hát, ideje lenne készülni a holnapi témazáró dolgozatra. Aztán mire egy hét múlva visszaértünk Budapestre, azzal szembesültünk, hogy a tanárnő a főszerkesztőnél is felnyomott, aki két whisky közben, emelt hangon dorgálta meg a szerkesztőségi túrán résztvevő, éppen a büfében tartózkodó tagjait. Kemény volt… A Gyilkos-tó viszont tényleg impozáns, kár lenne veszni hagyni.

(morpho)