1994-ben készült ez a kép John Lurie amerikai színészről, aki nem másodlagosan kitűnő szaxofonos is, és kéretik zenei szinten nem párhuzamot vonni Woody Allennel. Még véletlenül sem. A kép kicsit noir, kicsit melankolikus, kicsit Jarmusch. Pont olyan, mint John Lurie a Törvénytől sújtva című filmben.

© photo by morpho

Pedig csak megjött és rágyújtott. Itt döbbentem rá, hogy ő nem is szerepeket játszik, hanem saját magát, amit aztán verbálisan is alátámasztott. Ez ma már nem jöhetne össze, mert nem lehet egy hotelban nyilvánosan rágyújtani. Bár annak is nulla volt akkor az esélye, hogy én találkozni fogok vele, aztán mégis… Jarmusch nagy korszaka elképzelhetetlen lenne a Tom Waits, John Lurie, Roberto Benigni trió nélkül. Florida, a paradicsom, Kávé és Cigaretta, Törvénytől sújtva, Éjszaka a földön. A három idióta karakterisztikus eszenciája leginkább a Törvénytől sújtva „I Scream, You Scream, We All Scream for Ice Cream” című örökbecsű jelentében csúcsosodik ki, amikor is Roberto Benigninek próbálják elmagyarázni a börtönben, hogy mi a különbség az „I scream” és az „Ice cream” között. Ezt egyébként átlagban két évente meg szoktam nézni. Felvidítja a búsborongós október végi délutánokat.

Lurie ’94-ben nem filmezni jött Budapestre, hanem zenélni, a The Lounge Lizards néven működő, saját alapítású jazzbrigáddal, amiben vagy harminc kitűnő zenész fordult meg ’78 és ’98 között. Kiderült, hogy a színpadon is pont annyira természetesen mozog, mint a filmjeiben. Ráadásul tényleg zseniálisan játszik. Bár amikor ezt felvetettük neki, gyorsan lehűtött. „Nem srácok, aki zseniálisan szaxofonozik az a John Coltrane, én csak műkedvelő vagyok.” Na, igen. Végül is innen is meg lehet közelíteni a kérdést.

Lurie a fellépés előtt pár napot Budapesten töltött, nem csak a koncertre ugrott be. Elmesélte, hogy New York-i lévén imádja a nagyvárosokat, és elhatározta, hogy a legjelentősebbeket mind végigjárja majd. A legjobban az jött be neki a magyar fővárosban, hogy a művészfilm fanokon kívül a kutya sem ismerte fel, ezért órákig tudott egyedül bolyongani az utcákon. Megtudtuk, hogy régen utcazenélt is, sőt, egyszer meg is verték ezért, pedig szerinte tök jól játszott. Aztán kiderült, hogy sem a színészetet, sem a zenét nem tanulta, és ő a Jarmusch filmekben tényleg mindig önmagát játszotta.

A beszélgetést igencsak élveztem. Tök jó volt 22 évesen meghallgatni John Lurie gondolatait, filmről, zenéről, nagyvárosról. Pár hónapja dolgoztam akkor egy napilapnak, és elég valószerűtlennek tűnt, hogy pont engem küldjenek John Lurie interjút csinálni, mikor a fotórovatban volt néhány régi motoros, műkedvelő kolléga. Új hely, új rovat, új ember… Na, most ehhez képest kiderült, hogy vagy nem szerették Jarmusch-t, vagy nem hallgattak jazzt, mert nagyjából senki sem tudta, hogy ez a figura kicsoda. Teljesen el voltam hűlve, mikor az egyikük telefonon közölte valakivel, hogy van itt valami Luí nevű vagy mi, valami szaxofonos, és lehet, hogy ezért este sokáig kell dolgoznia. Itt jöttem képbe én, aki gálánsan átvállalta az éjszakába nyúló szörnyű feladatot. Sőt, azt is felajánlottam, hogy még a délutáni unalmas interjúra is elmegyek. Ezért még hálás is volt nekem! Frankón! Tudjátok milyen nehéz egy hálálkodó arckifejezést nézni közelről, miközben a szád szélét harapdálod az elfojtott röhögéstől?

John Lurie-t azóta megtámadta a Lyme-kór, és nagyjából az ezredforduló óta csak a festészetnek él. Ő az a típusú figura, aki sosincs meg valamilyen művészeti meló nélkül, aki mindig a lelki békét keresi, akit csak azért fényképeztem le, mert az adott pillanatban senki sem volt bent a fotórovatban, aki tudta volna róla, hogy kicsoda. Jó, mi?

(morpho)