Most, hogy lassan vége a nyárnak, és már teljesen elbutultam az okostelefonomtól, eszembe jutott, hogy én már láttam a Tankcsapdát raktárban játszani. De frankón. Nem változott amúgy semmi, még távlatilag sem. Sőt! A nagyapám például, aki asztalos volt, egész nap a gép mellett állt, én meg egész nap a gép előtt ülök. Végülis majdnem ugyanaz.

© photo by morpho

Olvasom, hogy a covid-19 miatt fesztiválok és egyéb koncertek nélkül maradt zenekaroknak raktárkoncerteket rendeznek, hogy aztán online tehesse magáévá minden érdeklődő a koncertélményt. Hát, nem tudom. A zenészeken és a technikai stábon mindenképpen segíteni kell, de a közönséggel mi lesz? Azon ki segít? Van a kulturális életnek egy szegmense, az úgynevezett befogadó, aki azért jár színházba, koncertre, múzeumba, kocsmába, mert életének része az a kulturális közeg, amiben az életét éli. Nevezhetjük szellemi tápláléknak is akár. Na, most ha a kulturális termék és ez a bizonyos befogadó nincs egy légtérben, akkor az, ha nem is ignorálja, de azért jelentősen megnehezíti a katarzis felé vezető utat.

Erről az egészről jutott eszembe ez a fénykép, ami nem nyáron, hanem 2004 januárjában készült, és úgy tűnik, a Tankcsapda, legalább is egy filmfelvétel erejéig, már akkor felkészült a raktárkoncertek valamikori eljövetelére. Arra már nem emlékszem, hogy mit forgattak pontosan, talán valami filmet a zenekarról, ahol visszanyúltak a gyökerekhez, de ilyen videoklipnek nem leltem nyomát. Ez az egész a Hajógyári-szigeten zajlott egy stúdióban, amit raktárnak álcáztak, és a zenekar ott zúzta vadul a garázsrockot. Ezzel eddig nem is lett volna baj, leszámítva, hogy a helység olyan kicsi volt, hogy vagy az operatőr fért be a zenekar mellé vagy én, ezért a srácoknak le kellett tolni pár dalt felvételen kívül is, hogy tudjak róluk normális képeket csinálni. Amúgy jó arcok voltak, nem is volt ezzel gond. Ellenben az ezredforduló magasságában a Hajógyári-sziget egykori gyárépületei a pornóstúdióknak is felkeltették az érdeklődésüket,és az épületben, ahol a zenekar forgatott, közben mások mást is forgattak, olyasmit, aminek képi világa nem feltétlenül tartozott bele annak a tini magazinnak a főprofiljába, akinek én a zenekart fotóztam.

Azért az elég kemény történet, amikor az ember benyit egy ajtón, és a raktár után egészen más világban találja magát. Ott állt előttem egy srác, kezében a megfelelő szerszámmal, és közben mellette két erősen túlsúlyos hölgyet állítottak be éppen a Taki bácsinak (ő volt a producer) leginkább tetsző pozícióba. Azért meghökkentő volt, na! Főleg úgy, hogy a Tankcsapdára készültem. Egyébként a kutyát nem érdekelte, hogy egy csóka fényképezőgéppel a nyakában belépett a terembe. Egy csomó ember dolgozott a projekten, akár maradhattam is volna. Egy röpke pillanatra átvillant az agyamon, hogy bele kéne nézni, mégis milyen művészeti koncepció szerint indul a történet itt a magtárban, de végül úgy döntöttem, hogy visszatérek a fal másik oldalán, a raktárban huncutkodó Tankcsapdához.

Azon egy picit elgondolkodtam most, így utólag, hogy tulajdonképpen a befogadó szempontjából mi a különbség a raktárkoncert és a pornó között, de aztán gyorsan el is hesegettem ezt a bárgyú gondolatot.

(morpho)