MORPHOBLOG

KÉP-regény: A Yeke-Yeke jelenség

  • 2020-05-29

Ez most korántsem Mory Kanté nekrológja akar lenni, még akkor sem, ha ez az egész történet róla jutott eszembe, és kétségtelenül neki is komoly szerepe volt benne. Ez a Yeke-Yeke dolog már évtizedek óta velem van, de ahhoz, hogy ezt észrevegyem, Mory Kanténak meg kellett halnia. Nem, semmi maffiaszál nincs a mesében, csak muzsika, gimnázium, Sziget, meg csajozás.


© photo by morpho

Yé ké yé ké” mandinka nyelven annyit tesz, „boldog vég”. Legalábbis asszem, mert hallottam már mást is, de ez jött be a legtöbb megbízhatónak tűnő forrásból. Mindenesetre az biztos, hogy amikor 1987 magasságában ez a dal feltűnt a Bravo magazin aktuális heti slágerlistáján, még egyáltalán nem érdekelt az egész. Aztán ahogy hétről hétre egyre feljebb és feljebb kúszott, még idegesített is. Mi végre is ez a nagy hűhó egy értelmezhetetlen nyelven előadott discosláger miatt, ami ráadásul egy noném guineai énekeshez kötődik, aki már akkortájt is csaknem negyven éves volt? Azért lássuk be, hogy ez nem az a vonal, aki lázba hoz egy tizenöt éves gimnazistát. Most meg tudnám magyarázni, hogy miért, de hülyeség.

Bár jobban belegondolva van rendszer ebben is. Mindig is létezett a slágerek között az értelmezhetetlen nyelveken előadott Lambada-GangnamStyle-Despacito vonulat, ami valamilyen rejtélyes ok miatt egész kontinenseket hozott lázba, aztán eltűnt a semmibe, az előadójával együtt. Ezzel be is fejeződhetne a Yeke-Yeke történet, de tíz évre rá találkoztam az előadóval, akkor készült ez a kép. Azért van abban valami, hogy ha az ember kikeveredik a tinédzser korból, elkezdi máshogy látni a világot, és ez még akkor is igaz, ha ne adj isten az idióta fotográfus szakmát találja meg neki a balsors. Szóval, amikor ’98-ban a Szigeten személyesen találkoztam Mory Kantéval, már egészen máshogy néztem a formára, annak ellenére, hogy a dalt nem kedveltem meg jobban. Pedig addigra a Yeke-Yeke lett az első afrikai popdal, amelyik az európai lemezeladási piacokon meghaladta az egymillió példányt.

Az viszont sokkal érdekesebb volt, ahogy egy kicsi, teljesen fehérbe öltözött fekete ember magyarázza el, hogy a „világzene” mint műfaji meghatározás teljes hülyeség, hiszen csak egyetlen világ van, és abban élünk mindannyian, és hogy az afrikai történelem a kontinens nagy részén a mai napig apáról fiúra száll, és a kora, az ősi nyugat-afrikai pengetős hangszer, amin ő is játszik, sokaknak teremti meg a kapcsolatot a múlt és a jelen között. Arról is beszélt, hogy ha nem muzsikus lett volna, akkor leginkább gyógyító-varázslóként tudta volna magát elképzelni, és ez segít neki a dalírásban is, mert a dallamok sokszor egy varázsütésre ugranak be. Akkor már azt is tudtam, hogy a Yeke-Yeke csak egy véletlen ballépése volt, és egyébként sokkal jobb zenét csinál, mint amivel megismerte őt a világ.

Itt megint csak véget kéne érnie a történetnek, de két évre rá találkoztam Yeke-Yekével személyesen is. Nem elírás vagy ilyesmi, hanem tényleg így hívták. Az ezredfordulón egy akkor igencsak divatos pasiknak legyártott nyomtatványba csináltam egy anyagot egy félvér boxoló csajjal (tényleg!), aki Yeke-Yeke néven tört a ringek királynője címre. Vagy egy héten keresztül fotóztam, mindenféle helyzetekben, (nem, olyanokban nem!) mert a szerkesztő elég érdekesnek találta a csajt, aki a boksz mellett amúgy énekelt is, ha jól emlékszem egy lemezt is kiadott. Az már nincs meg, hogy a magyaron kívül honnan volt a másik fele, de az igen, hogy elég művelt és értelmes volt, és egy csomót beszélgettem vele a világzenéről, meg persze a neve miatt Mory Kantéról is. Na, ő mondta azt, hogy ha egy afrikai nem tud zenélni, vagy focizni, akkor észre sem veszik Európában. Néha eszembe jut, és eltűnődöm, hogy igaza volt-e, és ha igen, akkor miért nem?

(morpho)

Vaker

Az email címed nem lesz nyilvános. A csillaggal jelölt mezők kitöltése kötelező