Oké, én is tudom, hogy ez tulajdonképpen nem egy kép, hanem kettő, de egyrészt volt már ilyen, másrész így sokkal könnyebb megmutatni, amiről az alábbi sorok szólnak, különben is, a két úr egy időben volt egy színpadon, csak nem tették meg nekem azt a szívességet, hogy koncert közben lehessen róluk közös képet csinálni, vagy lehetett volna, csak nem vettem észre! 1993-ban jártunk, a hetvenes évek legendás jazz-rock formációja a Mini együttes tartotta 25 éves jubileumi koncertjét a Budapest Sportcsarnokban, ami a jelenlegi Papp László sportaréna helyén állt, de 1999 decemberében, furcsa körülmények között porrá égett. Szóval, azóta már nem létezik sem a sportcsarnok, sem a zenekar, úgyhogy még szerencse, hogy csináltam ’93-ban pár fényképet. Ráadásul ez volt a legelső tízezres buller, amit fényképeztem, és hát, az ilyenekre emlékezni szokott az ember.

photo by morpho

Távol álljon tőlem a nosztalgia, nem azért írom le ezeket a sztorikat, hogy merengjek a „régen minden jobb volt”, kezdetű hülyeségen, ami egyrészt nem igaz, másrészt ha véletlenül néha igaznak tűnik, akkor sem érdekel. Már csak azért sem, mert például egy ilyen nosztalgia buli, amilyen ez is volt, sokkal inkább financiális, mint kulturális viszonylatból határozható meg. Azért ez nem úgy működik, hogy tíz év kihagyás után felkapjuk a hangszereket, felmegyünk a színpadra, aztán hajrá, hadd szóljon! Bármilyen profik is vagyunk, ezek az egyszeri és megismételhető, álljunk össze a semmiből bulik zenei szempontból ritkán szoktak jók lenni.

Viszont a koncertfotózásban igencsak nagyot változott a világ, legalábbis Magyarországon. Nem a technikai aspektusokra gondolok, mert az kábé ugyanaz most is. Kimegy a színpadra egy fickó, vagy öt fickó, tökmindegy, és különböző hangszerekkel meg mikrofonokkal változó felállású fények között zenét gyárt, amit a nagyon kevéstől a rengetegig terjedő skála valamely pontján előforduló mennyiségű ember hallgat. Na, ezen kívül minden más lett. Először is: a fotósok beszélhettek a fellépő zenészekkel is, akik beleszólhattak abba, hogy ki mehet be fényképezni és ki nem. Ezt a fotózást például személyesen Török Ádámmal díleltem le, aki meghallgatta, hogy mit akarok, hogy melyik újságnak készülnének a képek és nem hajtott el élből a mindenhez is értő tourmanagere az anyámba. Továbbá, a biztonsági személyzet tagjai nem valamiféle ellenséget láttak a fotósokban, akiket azért jobb lenne páros lábbal már a bejáratnál eltiporni. Valahogy akkor még kollégaként kezeltek. Én nem tudom, hogy honnan jött be a képbe az a típus, aki a fogával faragja ki saját bicepszének szobrát, meg azt sem hogy ez tulajdonképpen kinek jó, de kétségtelen, hogy nem volt ez mindig így. Azt már meg sem merem említeni, hogy anno nem mindig volt olyan időkorlát, hogy két-három dal után kivágják az embert, sőt sokszor fel lehetett menni a színpadra is, amit manapság ifjú kollégák hitetlenkedésbe oltott vágyakozással hallgatnak.

Mindenesetre úgy tűnik, hogy Závodi Jánosnak és Török Ádámnak köszönhetem, hogy huszonegy éves koromban végleg a koncertfotózás mezején kaptam a mindent elsöprő lövést, annak ellenére, hogy így visszanézve ezek a képek meglehetősen profánra sikeredtek, a rajtuk szereplő személyeken kívül nincs bennük semmi érdekes. Ma már teljesen máshogy csinálnám. Bár az elég nagy baj lenne, ha nem így lenne. Nem is a szakmai előmenetelem illusztrálása végett vettem elő őket. A sok ember egyszeri, egyidejű jelenléte utáni vágy ez csupán. Tulajdonképpen a tömegiszony inverze, a tömeghiány.

(morpho)