Amikor valakinek folyamatosan a vesédben van a könyöke, az nem jó. Maradjunk annyiban, hogy én nem szeretem. Ha közben olyan helyen vagy, ahol nem igazán lehet ennek a problémának hangot adni, az tovább fokozza a diszkomfort érzést, de ha egyidejűleg még fényképezned is kell egy véges idejű protokoll eseményt, ami elég erőteljes koncentrációt igényel, akkor már talán mindenki átérezheti, hogy milyen idegi és mentális állapotba kerültem 1998 március harmadikán a Pesti Vigadóban. Nem volt jó, na! Pedig maga az esemény elég jónak ígérkezett, mert hát, nem sokszor fordul elő, hogy érintett legyen egy magyar előadó a Grammy-díj vonatkozásában, és bár esetünkben nem a Grammy-t adták át, hanem a magyarországi eladások után járó aranylemezt, de Sebestyén Márta érdemei elvitathatatlanok a történet szempontjából.

© photo by morpho

Az esemény azért is érdekes volt, mert a jelenlévő újságírók interjút akartak készíteni a Grammy-díjas énekesnővel és a helyszínen szembesültek vele, hogy Sebestyén Márta nem is kapott Grammy-díjat. De hát, akkor az meg hogy lehet, hogy a képen látható két francia úr viszont igen, hiszen ugyanazon a lemezen működnek közre?! Ezen a ponton a két francia kissé atyáskodva hívta fel a sajtó figyelmét, hogy díjat ők sem kaptak egyébként. (Itt már nagyon fájt a vesém.) Erre egy emberként hördült fel a médiamunkások hada, hogy dehátakkoreztígyhogy! Hiszen bejelentették, meg minden. Ki kapta akkor a díjat? Senki. A lemez. Kemény mi?

A történet még 1992-ben kezdődött, amikor is két francia zenész, bizonyos Michel Sanchez és Eric Mouquet megalapította a Deep Forest nevű világzenei formációt. Ez az egész világzene dolog valahonnan innen indult a mainstreambe, és bár nem állítom, hogy ők találták ki, de az biztos, hogy igen nagy lökést adtak annak, hogy ez a műfaj gyökeret verjen a nagy zenei fesztiválok színpadjain. Nagyjából annyit csináltak, hogy elektronikus zenei alapokra különböző népzenei gyűjtéseket, népdal feldolgozásokat kevertek rá, ami az egésznek egy nagyon újszerű, érdekes hangzásvilágot adott. A népdal lehetett persze bármilyen nyelven, ami éppen leginkább belepasszolt az adott zenei alapba. Így aztán elkezdtek népzenéket hallgatni és rábukkantak egy lemezre, amelyen Sebestyén Márta erdélyi népdalokat énekelt. Megkeresték és felkérték, hogy énekeljen fel egy dallamot az 1995-ben megjelent „Boheme” című albumukra. Ebből lett aztán a „Marta’s Song” című dal, ami az egyik húzónóta lett a lemezen, a lemez pedig 1996-ban megkapta a legjobb világzenei albumnak járó Grammy-díjat. A díj meglehetősen új volt egyébként, ugyanis 1992-ben adták át ezt a kategóriát először, előtte nem is létezett.

Ekkortájt lett a Szigeten is világzenei színpad és ekkor kezdődött a világzene tudatos félreértelmezése. Nem volt ugyanis annyi színvonalas előadó, aki világzenével koncertezett volna, ezért egy idő után a különböző népzenei avagy egyes országokra jellemző, autentikus könnyűzenei formációkat is „világzeneként” árulták. Aztán kiment a divatból az egész, a világzenei színpadokat meg bezárták. Az egészre én leginkább a vesém miatt emlékszem, merthogy az éppen a pályájuk csúcsán lévő Deep Forest tagjai személyesen jöttek el az eseményre, ami annyi sajtómunkást és fotográfust vonzott be, hogy a terem kicsinek bizonyult, az egyik ukrán kolléga pedig bal könyökét a vesémbe mélyesztve próbálta kimaxolni a helyszín szűkös lehetőségeit. Gyanús volt egy idő után, hogy direkt csinálja. Ilyenkor el lehet kezdeni verekedni, meg anyázni, de akkor egyrészt kidobnak, másrészt meg lemaradsz a képről, ami meg ugye mindent felülír. Így aztán az esemény után kellett „megbeszélni” a problémát, amit most nem részleteznék, de amikor rábukkantam erre a képre, azonnal ez ugrott be, úgyhogy a Deep Forest mindenképpen mély nyomokat hagyott bennem…

(morpho)