Van olyan, hogy nem a képnek van története, hanem a történetnek képe. Már, persze ha történetnek lehet tekinteni azt az élethelyzetet, ha valaki hajléktalan. Igen, tudom, hogy minden hajléktalannak saját története van, ezért ezt a gondolatot el is engedném. Egyébként sem szokta minden homeless felkelteni fotográfiai érdeklődésemet, de ha valaki egy utcai könyvtárba kvártélyozza be magát, annak azért van egyfajta sajátos, méltósággal teli bája. Erre mondják, hogy egy úr a pokolban is úr, avagy a tudás az utcán is hatalom.

photo by morpho

Furcsa időket élünk. Minden országban minden vezető azt harsogja, hogy mindenki maradjon otthon, és ez jól is van így. Tele van a világháló képek tömkelegével az üres utcákról, a kihalt városokról, a bezárt világról. Igen, tulajdonképpen bezárt a Világ. Nem tudom, hogy volt-e már ilyen valaha, de akármelyik városban nézünk körül, ugyanazt látjuk. Illetve ugyanazt nem látjuk. Az embereket. Na, itt akadtam el. Sorban kapom az e-maileket a nagy fotográfiai világszervezetektől, egyesületektől, újságíró szövetségektől, hogy „Fotósok hahó! Dokumentáljátok a valóságot, dokumentáljátok a bezárt világot, a nagy semmit!” Hát nem mondom, érdekes és elég újszerű kihívás, de én egész életemben az emberek világát fürkésztem, a társadalmi jelenségeket fényképeztem. Nem igazán tudok mit kezdeni a „semmivel”. Pedig valamit kéne. Kéne, mert az emberek attól még ott élnek ezekben a városokban, csak nem látszanak, nem mutatják meg magukat. Elbújtak, már aki el tudott, el akart.

Tudtam, hogy ezt a képet egyszer elő fogom venni, csak azt nem, hogy mikor. Őszintén szólva valami sokkal vidámabbra gondoltam, telis tele poénokkal, pazar sziporkákkal, aztán ez lett belőle, így alakult. Mi van azokkal az emberekkel, akiknek ezt jelenti a „Maradj otthon!” felszólítása? Vörösmarty alapesetben nyilván adja magát “Hogy míg nyomorra milliók születnek, Néhány ezernek jutna üdv a földön”, csakhogy itt nem erről van szó. Ez most egészen más. A városok most kifejezetten róluk szólnak! Azokról, akik nem tudnak elbújni, még akkor sem, ha szeretnének. Csak ők látszanak a kihalt tereken, az üres utcákon, a bezárt üzletek előtt. Azt mondjuk, nem tudom, hogy ahol kőkemény kijárási tilalmat vezettek be, ott mit fognak kezdeni ezekkel az emberekkel és mit fognak kezdeni a fotósokkal, akik dokumentálni akarják a valóságot, de meglátjuk. Én mindenesetre igyekszem majd ott lenni, végül is kell a mulatság, kell a férfimunka.

(morpho)