Ezt valahol a legelején kell kezdeni, mert én is elveszek benne néha. Szóval, egy Sonia Zambrano nevű perui születésű lány 1991-ben Magyarországra jön és két évre rá zenekart alapít mint Janis Joplin magyar hangja. Na, ez így kapásból hülyeség, mert Joplin amerikai, és nem igazán énekelt magyarul sosem, Sonia meg perui, aki Joplin dalokat énekelt, nyilván angolul. Csakhogy Joplin sosem lépett fel Budapesten, míg a Sonia és a Sápadtarcúak nevű formáció a kilencvenes években elhozta Joplin szellemét Magyarországra. Nem mondom, hogy minden bulijukon ott voltam, de beléjük futottam párszor, és úgy nagyjából a második whisky után már megesküdtem volna, hogy Joplin énekel a színpadon, és akkortájt hat nyolc pohárral is elbírtam, úgyhogy kéretik nem levonni elhamarkodott következtetéseket! Van aztán Ferenczi György, aki Ausztriából hazatérve szintén a kilencvenes évek elején kezdte magyarországi karrierjét, és a Herfli Davidson nevű formációban, szintén a blues világában csillogtatta kitűnő ének- és briliáns szájharmonika tudását. Herfli Davidson bulikra is hasonló random jelleggel jártam, mint Sonia koncertre, csak ott a sokadik ital után is tudtam, hogy nagyjából ki van a színpadon. Na, most 1995 februárjában valaki kitalálta, hogy Sonia és Ferenczi házasodjanak össze! Korban és zenében nagyjából stimmelnek, más hátráltató tényező meg úgysem lehet, úgyhogy végülis miért ne?

photo by morpho

Ha meg már úgyis esküvő, akkor a szertartás után olyankor szoktak rendezni afterpartyt, ilyen násznépi vigasságot vagy mit. Lakodalom! Ez az! Rengeteg meghívott zenész meg persze a közönség. Az azóta kimúlt Almássy téri Szabadidőközpontot nézték ki erre a célra, aminél talán akadt volna jobb helyszín is, de végülis mindegy, ez ma már történelem. Szóval, volt helyszín, jó kis zenészek, meg két remek énekes és persze a közönség igen nagy számban. Jobban belegondolkodva, ez volt az egyetlen alkalom, hogy azért mentem az ifjú pár bármelyik tagjának koncertjére, mert kifejezetten őket akartam hallani. Márpedig itt ez történt, sőt! Egyrészt alig tudtam bejutni az épületbe, másrészt szerintem én voltam az utolsó ember, akit hajnalban kidobott a takarítóbrigád.

Tényleg nagyon jól sikerült az egész. Egyébként az ifjú pár ráébredt (amúgy teljes joggal), hogy ha már ennyire összejött a lakodalom, akkor minek a hivatalos esküvő? Úgyhogy ez végül ugrott. Volt valami nem hivatalos szertartás, de erről csak erősen homályos emlékeim vannak. Lehet, hogy akkor épp a sokadik áldomást ittuk a násznéppel egyetemben. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy a vőlegény öltözőjében a fejünkre omlott az álmennyezet. Pedig senki nem csinált semmit. A gipszkarton is teljes extázisban várta a ceremóniát, vagy valami ilyesmi, de az általános meglepetésen kívül egyéb gebasz nem történt.

Aztán kezdetét vette egy gigantikus blues őrület, és olyan zenei spirálba kapcsolta a nézőket, amibe csak bekapcsolódni lehetett, kikeveredni belőle lehetetlen volt. Ezt onnan tudom, hogy tömegével beszéltem olyan emberekkel, akiknek fogalmuk nem volt róla, hogy végül hogyan keveredtek haza. Az utolsó emlékeim valahol a zenekari árokban múltak ki, amikor vigyorogva néztem, hogy a szétspriccelt pezsgő hogyan folyik végig az objektíven keresztül, bele a fényképezőgép belsejébe. Aztán le is állt az egész elektronika, de ez már nem igazán érdekelt, sőt az sem, hogy utána egy hetembe és egy halom pénzembe került, amíg kitakarították a cuccot a szervizben.

(morpho)