Először azt hittem az egészre, hogy poén. De tényleg! Robert Plant és Jimmy Page 1998 februárjában lépett fel Budapesten, ami elég erőteljesen megmozgatta a Led Zeppelin rajongókat, mert nagyjából fél nap alatt adták el az összes jegyet, mindezt úgy, hogy még korántsem kulminált az internet nevű találmány, pláne az elektronikus jegyvásárlás, ezért aztán az emberkék tömegével elsétáltak a közeli jegyirodához, ahol beálltak a sorba, aztán vagy összejött a jegy, vagy nem. Na, nem ezt gondoltam poénnak, mert erre nagyjából számítani lehetett egy ilyen bulinál. A meghökkentő, az a koncert előttre meghirdetett sajtótájékoztató volt, illetve annak lebonyolódása, vagy mi.

photo by morpho

Azért vagyok bizonytalan, mert sok ilyen csoportos interjúszerűségen voltam már, de nagyrészt el is felejtettem őket, ahogy kijöttem róluk. Na, most ez esetben nem így történt. Az kicsit gyanús volt, hogy túlságosan olajozottnak tűnt az egész. A hotel, a terem, a szervezés pont olyan volt, mintha mondjuk, Londonban történt volna ugyanez. Csak ez nem ott történt, és szép lassan összeállt, hogy semmi sem az, aminek látszik. Először az derült ki, hogy a zenészek nem is ezt a termet nézték ki maguknak, nem is ezen az emeleten, és nem is engednek be annyi újságírót, ahány igénylés érkezett. Aztán azt tudtuk meg, hogy az egész nem is akkor van, hanem egy órával később. (Még szerencse, hogy nem egy órával korábban.) De legalább a szálloda stimmelt. Ez is valami.

Várakozás, a helyi bármixer meglátogatása, sör-vodka kombó. Aztán! Aztán nem történt semmi. Eltelt másfél óra, majd kettő, és még mindig semmi. Sokan azt tippelgették, hogy elmarad az egész. A két főszereplő amúgy is közismerten ambivalens viszonyban van a hotelekkel. Egyszer egy amerikai koncerten a londiner fakadt ki Plantnek, hogy az milyen dolog már, hogy ők bármikor szétverhetnek egy királyi lakosztályt bármelyik luxushotelben, és soha nincs következménye, mert a végén kifizetik a számlát. A legenda szerint Plant átnyújtotta a lakosztály kulcsát a meglepett londinernek. „Parancsoljon, érezze otthon magát, a költségeket írják a zenekar számlájához!” Hát, itt ilyesmi nem volt, legalább is tévék, mahagóni asztalok és szállodaigazgatók nem repkedtek kifelé az ablakon, de azért fura volt ennyi késés.

Időközben már azt is megtudtam a bármixerről, hogy hány éves korában volt bárányhimlős, és miért hidegült el a barátnőjétől, de hogy a sírkőcsiszoló nagybátyja végül miért költözött Ausztráliába, az sajnos már nem derült ki, mert befutott a két zenész, és ez lezárta a diskurzust. Na, most akkor mindenki képzelje el a következő szitut: a két legenda bemegy egy terembe és leül egy asztalhoz, amit bemikrofonoznak. Az újságírók és a fotósok leülnek velük szemben, aztán nem történik semmi. Néhányan elkezdtek kérdezni ezt-azt, végül is ezért jöttünk, vagy mi. A fotósok elkezdték nyomkodni a gombot, mire a Page-Plant duó felemelte a kezét és közölték, hogy képet, azt nem. Fotózni tilos. Na, erre hittem én, hogy poén. Ezek a formák pont olyanok, hogy simán kinéztem belőlük egy ilyen angol abszurdot. A probléma csak az volt az egésszel, hogy nem volt poén. Plant csak annyit mondott, hogy ha a fotósok nem hagyják el a termet azonnal, akkor ők visszamennek a hotelszobába és ennyi. Hát, ez kemény. Még jó, hogy csináltam három képet arról, ahogy tiltakoznak az egész ellen, amikor még azt hittem, hogy poén.

Megint csak szervezési hiba? Ők szóltak, csak nem ment át az infó, vagy nem szóltak, csak ott találták ki az egészet? Sosem fog kiderülni. Így aztán jobb híján csalódottan elhagytam a termet. Elég szar érzés, amikor egy legendáról kiderül, hogy hülye is tud lenni. Egyszer Bob Dylan csinált olyat, hogy a koncert előtt tíz!!! perccel letiltotta a lezsugázott fotózást. Az se volt jó. Annyi még hozzátartozik a dolog utóéletéhez, hogy a koncerten simán hagytak fényképezni, és a buli is fergeteges volt, Whole Lotta Love-val, Rock and Roll-lal, sőt Page poénból a Stairway to Heaven gitárdallamába is belekezdett, aztán végül egy egész más dalt játszottak el. Ez legalább tényleg poén volt. Hogy a szállóban mi történt, azt nem tudom, de a színpadon kiderült, hogy a Dal mindig ugyanaz marad.
(morpho)