Addig nyilván mindenkinek megvan, hogy ez egy elefánt. Ráadásul egy afrikai elefánt. Ő a Föld legnagyobb testű szárazföldi emlőse. Van olyan is, hogy indiai elefánt, de az jóval kisebb, kisebbek a fülei, az agyara, és ami a legfontosabb, hogy idomítható. Ez, az afrikai, viszont egyáltalán nem. Sőt, nem mondanám igazán barátságos jószágnak. Nem véletlen, hogy az állatkertekben, cirkuszokban, vagy Zalaegerszeg utcáin, játszóterein kizárólag az indiai kollégák fordulnak meg.

photo by morpho

És a klasszikus Tarzan filmek? Hiszen mindenki látta, ahogy Johnny Weissmuller erőteljes „ungaba” felkiáltás közepette felpattan az elefánt hátára, felnyergel, majd elnyargal. A negyvenes években még nem tartott ott a CGI technológia, hogy virtuális elefántokat tudtak volna legyártani. Akkor ezt most itt hogy? Hát, nem bonyolult. Ezek is indiai elefántok voltak, csak kicsit átmaszkírozták őket, ragasztottak rájuk nagy agyarokat és nagy lapátfüleket, hogy a filmen úgy tűnjön, mintha afrikai elefántok lennének. Weismullernek meg megmondták, hogy az elefánt fülébe kapaszkodni tilos, mert leesik és az hülyén veszi ki magát egy Tarzan filmben. Ez egyébként tök komoly. Szóval, mindenhol az indiai elefánt az installáció manuál, mert az afrikai névrokon nem nagyon bírja a bezártságot, ezért ha közelről akarjuk megfigyelni, akkor bizony a helyszínre kell menni. Hát ezt tettem én is!

Kittenberger Kálmán és Széchenyi Zsigmond nyomdokain haladva irány a kenyai Amboseli rezervátum és az elefántles! Az elefántleshez ideálisan már reggel hatkor el kell indulni, hogy elcsípjük az ormányosok reggelijét. Ez csak akkor szörnyű, ha előtte az ember hajnali négyig éjszakai leopárdlesen volt, de az igazi profik ezt beosztják két napra, és akkor még egy krokodilles is belefér közben…
Vannak olyan elefántos helyek, ahol az éjszaka kószáló ormányosok véletlenül felrúgják a sátrak merevítő köteleit, és ez okoz némi meglepetést a bent alvóknak. Az elefántok ugyanis nagy urak. Egyrészt semmilyen természetes ellenségük nincs, másrészt az is feltűnt nekik, hogy már az ember sem vadászik rájuk. (Ezért van könnyű dolguk az orvvadászoknak, de szerencsére egyre hatékonyabb harcot folytatnak ellenük a kenyai hatóságok.) Ezért aztán a puskát én is objektívre cseréltem és megdumáltam a helyi formával, hogy olyan közel menjünk az elefántokhoz, amennyire csak lehet. Meglepetésemre a sofőr tiltakozott, hogy azt nem lehet, mert ez egy veszélyes állat, de engem, aki Dumbón nőttem fel nem lehetett egy ilyen mesével lerázni. Pláne reggel hatkor.

Az elefántok egyébként tényleg tök jó fejek voltak, kivéve ezt az egyet, itt, a képen. Éppen az objektívet cseréltem ki a fényképezőgépen, és amikor felnéztem, azt láttam, hogy konkrétan ránk ront egy elefánt! Frankón. Először azt hittem, ez valami poén, de amikor láttam, hogy a sofőr falfehér arccal teszi rükvercbe a sebváltót és beletapos a gázba, akkor már éreztem, hogy itt tényleg gáz van. Ezt az egy képet tudtam róla még gyorsan összedobni, aztán visszamenekültem a napfénytető nyílásán a mikrobuszba. Közben az elefánt odaért és rá akart támadni a buszra, de a kerekek végre felpörögtek és szélsebesen elhúztuk onnan a csíkot. Kittenberger itt már biztos lőtt volna.

Aztán kiderült, hogy mi húzódott meg a háttérben. Ennek az elefántnak borja volt, de ezt nem láttuk a magas fáktól. Afrikai aranyszabály, hogy ha egy elefántnak borja van, nagy ívben kerüld el, mert megkérdezi, hogy mit akarsz? Vicces az egészben, hogy még az oroszlánokhoz is közelebb lehet menni, akik pont leszarják, ha egy terepjáróból nézegetik őket. Tudják, hogy a kaja a másik oldalon van, csak át kell menni a zebrán. Elefántmama végül lenyugodott és borjastul visszazárt a csordához, de annyi tanulsága mindenképpen van a dolognak, hogy ha az ember elefántlesre megy, akkor is figyelembe kell venni a #metoo mozgalom aktuális iránymutatásait, mert ugyan nem jelent fel az elefánt zaklatásért, viszont saját hatáskörben oldja meg a kérdést, amitől még nekem is lemerevedett az objektív a kezemben.

(morpho)