A múlt árnyai

Detox

  • 2014-04-25

Nyírő Gyula Kórház addiktológiai osztály, 1994

A detoxikáló az a kórházi osztály, ahová a súlyosan lerészegedett embereket szállítják be kijózanításra. Itt általában 24 óránál kevesebbet töltenek a betegek, akiket érkezéskor megvizsgálnak, megfürdetnek, majd befektetik őket az erre a célra kijelölt kórtermekbe. Itt hétköznap reggel és délelőtt alig vannak betegek, viszont hétvégén, ünnepekkor és szilveszterkor „teltház” van. A kijózanodott pácienst többnyire hazaengedik, szükség esetén átviszik egy másik kórházi osztályra.

Budapesten a 90-es években két ilyen működött: a Nyírő Gyula Kórház Kijózanító Állomása és a Jahn Ferenc Délpesti Kórház Detoxikáló Állomása. 1994-ben a Nyírő Gyula Kórház Kijózanító Állomása az ottani addiktológiai osztály részlegeként működött, orvosai és ápolói azonosak voltak az osztályéval. Két kórterem alkotta a kijózanítót, melynek egyedüli berendezési tárgyai a műanyaggal bevont matracok voltak. A női kórteremben öt, a férfiben tíz. Ezeket letették a földre és lepedőt tettek rájuk, ha nem volt beteg, akkor pedig – fertőtlenítés után – a falnak támasztva tárolták azokat. Mindkét kórteremben egy-egy WC-kagyló volt, melyet mellmagasságig érő csempézett fal választott el a terem többi részétől. Az ablakokon rácsok voltak, az ajtók éjjel-nappal kulcsra zárva.

A detoxikálóba csak leszakadók, elveszettek, lemaradók érkeztek, akiket a mentő kizárólag akkor szedett össze, ha valaki kihívta őket. Többnyire hajléktalanok voltak, de előfordult, hogy valaki alkoholmérgezést kapott egy partin vagy házibulin. Az ápolók levetkőztették az újoncot, ami nem volt könnyű, mert többnyire hatalmas harcot indított a kellőképpen agresszív beteg. A csata után felvették az adatait, és ha nem volt sérült, bekísérték az alvóhelyiségbe, ahol a kezelés a megfigyelésből állt. Az alulfizetett detoxos ápolókat – ahogy ők mondták – amúgy is lenézte mindenki az egészségügyben. Régen a kórház épületétől távolabb eső faházban szállásolták el a betegeket, rendes ágyakkal, de erős ajtóval és lakattal. A betegek nem egyszer szarral kenték össze a falat, egymásra hugyoztak, vagy egyszerűen csak verekedtek. Gyomrot a detoxikálórészleg nem moshatott, mert nem volt lélegeztetőjük komplikáció esetére. Funk Sándor, az osztály főorvosa apatikusan mesélte egyszer, ahhoz, hogy a detoxikálók jól működhessenek, hiányoztak a törvényi, a financiális és a szakmai feltételek.

Gönczöl Katalin ombudsman 2001. áprilisában jelentést adott ki a detoxikálókban tapasztalt állapotokról, melyben jogsértéseket, embertelen körülményeket tárt fel. Az ombudsman szerint a kijózanítókban sérült a bekerülő személyek emberi méltósághoz fűződő alkotmányos joga többek között azért, mert az osztályokon nem volt olyan mellékhelyiség, mely zárható, elfedhető lett volna. Funk Sándor szerint említett emberi méltóságát a lerészegedett ember már a detoxikálóba kerülése előtt elveszíti. Gönczöl azzal érvelt, hogy a detoxikáló nem pszichiátria, tehát a betegeket nem lehet bezárni. Funk szerint azonban a detoxikáló alkalmas volt arra, hogy a megfigyelés alatt kiderüljön, a betegnél esetleg nem elmezavarról volt-e szó. Ha igen, a páciens a pszichiátriára került, ahol – a detoxikálóval ellentétben – nem lehetett kényszerítő eszközöket alkalmazni. Ez utóbbiak közé tartoztak a hálós ágyak, a rácsok, a kilincs nélküli ajtók vagy a látogatási tilalom.

A kórtermek felszereltsége nem érte el a legalsó szintet sem. Az ombudsmani vizsgálatból kiderül, hogy a detoxikáló állomáson a HIV-fertőzött vagy AIDS-es betegek elkülönítésére sem volt lehetőség, a személyzet védelmét szolgáló munkavédelmi felszerelés pedig egyszerűen nem volt adott. A detoxikálóba zavart tudatállapotú betegek kerülnek be, így általában csupán a tudatuk tisztulása után lehet őket tájékoztatni az elvégzett beavatkozásokról. A feltárt visszásságok rendezésére az akkori országgyűlési biztos ajánlást tett, amelyben javasolta, hogy a jogalkotók ezen az egészségügyi ellátó területen is garantálják a betegek alapvető személyiségi jogainak érvényesülését.