MORPHOBLOG

KÉP-regény: Csináljunk könyvborítót!

  • 2019-10-31

Könyvborítót jellemzően nem úgy csinál az ember, hogy na most ez akkor könyvborító lesz! Olyan is van persze, bár én inkább lemezborítókat csináltam felkérésre, de az végül is majdnem ugyanaz. Mindenesetre, ha valaki a saját fotóalbumának a borítóját csinálja, történetesen én, akkor az már évekkel azelőtt elkészült, hogy a könyv megszületett volna. Sőt! Van, hogy a borító már akkor elkészült, amikor nem hogy a könyv gondolata csak egy kicsit is felmerült volna, de még abban sem voltam biztos, hogy érdekel-e a téma egyáltalán? Na, most ebből mindenkinek az jön le, hogy akkor csináljuk meg a könyvet, a borítóra meg vegyünk elő egy képet az archívból. Na, ebben a formában ez sem igaz. Azért az nem árt, ha a borító elég izmosan leköveti azt a szempontrendszert, ami alapján a könyv készül.

photo by morpho

A szempontrendszer esetünkben az volt, hogy a kép legyen fekvő formátumú, mint a könyv, és három ember legyen rajta. Se több, se kevesebb. Annyira nem is tűnik bonyolultnak. Úgyhogy nehezítsünk is rajta egy picit! A három embernek legyen is köze egymáshoz meg ne is, valamilyen művészeti amplitúdót közvetítsen, és legyen rajta egy jó nagy világos hely, ahova majd bele lehet írni a könyv címét úgy, hogy ez a képet lehetőleg ne vágja haza. Na, így már nehezül a dolog, de van még egy olyan szempont is, hogy legyen a cucc figyelemfelkeltő is. Ez azért egy könyvborítónál nem árt. Kivéve, ha a szöveget mondjuk, Hemingway vagy Kosztolányi írta, mert tapasztalataim szerint akkor tökmindegy, hogy milyen a borító. Esetünkben viszont a kép készítésekor még nem tudtam, hogy ki írja majd a szöveget, és mivel a két említett úr különféle okok miatt amúgy sem jöhetett szóba, ezért maradtam a figyelemfelkeltésnél.

A problémámat végül Frank Lincoln Wright amerikai építész oldotta meg. Ráadásul már akkor, amikor én még nem is éltem, nemhogy könyveken gondolkoztam volna. Ő tervezte ugyanis a szinte napra pontosan 60 évvel ezelőtt átadott New York-i Guggenheim Múzeumot, ahol ez a kép készült. Erre az épületre mindig rácsodálkozom, ha látom. Ok, nem előtte járok melóba minden nap, de nem ez a lényeg, hanem az az építészeti felfogás, ami mentén Wright 16 évig dolgozott az épületen, és ráadásul intenzív igyekezetét, erőteljes siker koronázta. Ez az épület maga is olyan, mint egy absztrakt műtárgy. Ha valaki megnézi az ötödik sugárútnak ezt a végét, akkor azt látja, hogy a sok szürke lakóépület és iroda közül pont úgy világlik ki ez a fehér, spirálformájú épület, mint a benne lévő szobrok és festmények. Ha valakit érdekel, hogy vajon mi lehet ebben az épületben, akkor bőven elég, ha ránéz és már tudja is.

Amikor tavaly New Yorkban jártam, semmiben sem voltam biztos, kivéve, hogy el fogok menni a Guggenheim Múzeumba. Az tuti. Oda muszáj! Ez eddig rendben is van. A bökkenő csak az, hogy ez az épület napi 25 órában dugig van turistákkal, ráadásul olyannyira, hogy néha moccanni sem lehet tőlük. De sebaj, vegyük elő az alapkoncepciót! A művészeti amplitúdó végig megvan, tökmindegy, hogy merre fényképezel. Legrosszabb esetben rákerül a képre egy Picasso, de ez még belefér. A figyelemfelkeltés is ok, ezt az épület belső kialakítása garantálja. Egyszerűen nem lehet hibázni. De ez a három ember… Hát, ez kemény! Az egész belső tér egy hatalmas egybefüggő spirál, lépcsők nélkül, mintha egy vicces lépcsőházban rendeznének kiállítást. Az egy négyzetméterre eső emberek száma pedig túlmutat egy átlagos Kozsó koncert felhozatalán.

Zárás után persze meg lehet csinálni bármit, de abban nincs kihívás, meg macerás elintézni, úgyhogy nem tehettem mást, mint kerestem egy szokatlan nézőpontot és vártam. Japán turistacsoportok, amerikai egyetemisták, precíz német műkedvelők, koreai fontoskodók, francia összehasonlítgatók tömkelege és egy magyar fotós, aki azt a pillanatot várja, hogy csak a három teremőr maradjon ott egy gombnyomás erejéig, mindenki más meg menjen ki a képből. Már elsőre lehetetlennek tűnt az egész. Alig nyolc tíz ember sétált át a képtérben másodpercenként. Még szerencse, hogy a teremőrök helye kb fix volt, ők nem nagyon mozogtak, de közben a második szintre letelepedett egy kínai turistacsoport, alig húsz ember, semmi különös. Mire fél óra múlva elhúztak, már minden bajom volt. Pláne, hogy utána egy spanyol párocska szelfizett végeláthatatlanul egy emelettel lejjebb. Egy óra elteltével kezdtem el azon gondolkozni, hogy lehet, hogy hagyni kéne a francba az egészet. Aztán egy pillanatra minden turista kiment a képből, én meg gyorsan megnyomtam a gombot. De jó! Kár, hogy az egyik teremőr is kisétált, a látótérből, úgyhogy ment az egész a kukába. Közben megjelent egy német csoport, akik kupaktanácsot tartottak, nekem pisilnem kellett, a korlát meg nyomta a kulcscsontomat. Itt jöttem rá, hogy ez tényleg mission impossible, hülyeség az egész, kizárt, hogy sikerüljön, menjünk, együnk hot dogot. A gépet elraktam, irány a kijárat. Aztán visszafordultam egy pillanatra. Nem volt ott senki, csak a három teremőr! Hű vazze, gyorsan elő a fényképezőgépet és hajrá! De mire előbányásztam, legalább 10 ember jelent meg a semmiből. Lassan kezdett átcsapni röhejesbe az egész! De sajnos előjött bennem az is, hogy ezek szerint létezik olyan pillanat, amikor nincs a képen senki, aki bezavarna, hiszen láttam. Gép vissza, áthajolás a korláton és vártam tovább. Eltelt egy újabb óra, amikor megint javult a helyzet, aztán semmi, aztán majdnem feladtam már, de valahogy mégis volt egy pillanat… a képen látható pillanat.

Ezt a felvételt alig három és fél óra alatt hoztam össze. Azóta kötődöm hozzá emocionálisan, de utálok belegondolni, hogyan készült. Leírni is szörnyű volt, nem hogy átélni. Ez egy ilyen szakma. Ezt azoknak mondom, akik a fotózásban csak a csillogást és a modell csajokat látják. Mindenesetre a kép végül megfelelt mind a három kritériumnak, és tényleg olyan, mintha a teremőrökön kívül senki sem lenne a világ egyik leglátogatottabb múzeumában. Bár még ekkor sem tudtam, hogy mi lesz a könyvborítón, de amikor idén nyáron ez a kérdés előkerült, végül ez a kép nyert. A könyv, melynek címe „Harmadik rész” közben egyébként elkészült, és bele is lehet lapozni. A dolog tanulsága, hogy ha legközelebb a Guggenheim Múzeum lesz a célpont, a fényképezőgépet garantáltan a hotelben hagyom.

(morpho)

Vaker

Az email címed nem lesz nyilvános. A csillaggal jelölt mezők kitöltése kötelező