Enni nyilván kell valamit, mert így van a rendszer kitalálva, és ha az ember hirtelen arra eszmél, hogy egy esőerdő közepén él, akkor ez azért felvet bizonyos anomáliákat. Van a vadászat-halászat opció, a befogott állatok városi értékesítése, néhány kalandvágyó amerikai turista megkopasztása, aztán kábé ennyi. Azt tudtam, hogy a világ minden táján hizlalnak disznókat szigorúan háztáji jelleggel, már ahol megeszik egyáltalán, de azt gondoltam, hogy ennek azért megvannak a behatárolt keretei, azonban lassan rájövök, hogy a Szaharában csak azért nem láttam disznóólat, mert a tuaregek jobban kedvelik a tevét nyárson egészben.

photo by morpho

Az Amazonas vízgyűjtő területén 5-8 millióan élnek, három különböző társadalmi csoportban. Az őslakos indiánok, a riberinhok, akiket kaboklóknak is neveznek és az új-kolonisták, a legújabb kor telepesei. Hogy vajon miért költözik egy átlagember a dzsungelbe, azt teljesen még nem raktam össze, de szakértők bevonásával folytatom a vizsgálatot. Korábban már többször találkoztam riberinhokkal, de ez a dzsungeldisznó tartás azért kétségkívül meglepő, és kreatív mutatvány volt. A Rio Negrón, a brazil Manaustól 30 kilométerre, egy kajmánfarmon futottam bele az ólba, ami, mint kiderült sokkal több problémát okoz a helyieknek, mint nem. Először is este jön a jaguár, mert ő is szereti a malachúst, és bár eredetileg tapírokat fogyaszt szakmányban, azért egy bekészített malacpecsenyének elég nehezen tud ellenállni. A jaguárról azt kell még tudni, hogy egyáltalán nem jön zavarba, ha egy ember megpróbálja útját állni, ezért aztán olyan helyre kell tenni a disznókat, hogy a nagymacska ne férjen hozzájuk. Ezt nem mindig sikerül száz százalékban lehozni, így aztán akadnak veszteségek.

Ha jobban belegondolok, a gyanógeregyei Mariska néninek gyakorlatilag ledolgozhatatlan versenyelőnye van a riberinhokkal szemben, mert nem kell olyan problémákkal megküzdenie, hogy jön egy oroszlán és elviszi a malacokat az ólból. És akkor még nem beszéltünk a malacok kajájáról. A moslék, malactáp vagy kukoricadara fogalma egy átlagos dzsungelben értelmezhetetlen, ezért a malacok halat zabálnak éjjel nappal. Más nincs is. Ez esetünkben nem lazacsztéket jelent, hanem olyan apróhalakat, amivel a telepesek nem tudnak mit kezdeni, megenni nem lehet, mehet a disznónak. „Drágám, reggel hat óra, ki kell mennem halászni a disznóknak….” Az utolsó és egyben legkomolyabb probléma a disznóvágás abszolválása. Nem csinálnak a 42 fokban klasszikusnak nevezett disznóvágást, reggeli pálinkázással, bögre forró vérrel és nincs kolbásztöltő verseny sem, vagy van csak erről csúnyán lemaradtam. Szóval a legnagyobb problémát a „mit csináljunk a hússal”, kezdetű kérdés okozza. Padlásra mindenesetre nem szerencsés kisgömböcöt akasztani, mert egyrészt nincs padlás, másrészt a 95%-os páratartalom miatt amúgy is hülyeség.

A húst végül apró darabokra vágják és tűz fölött csontkeményre szárítják. Ez később főzés közben némileg megpuhul, mindenesetre nekem az első kóstolás után nem a szűzpecsenye ízvilága ugrott be először, hanem valami más, ami leginkább a szárított fügére hajazott, csak talán nem volt annyira édes. Tehát ha valaki az esőerdő közepén akar malachúst enni, annak egyrészt be kell szereznie a jószágokat, akiket aztán meg kell védeni a pumától (tényleg, az is van), meg a jaguártól, aztán jön a hajnali halászat, hogy végül a szárított hússal kopogjunk át a szomszéd fazendára. Egyébként a közeli Manausban egy kiló disznóhús ára kb 3 dollár körül mozog, ha meg egy kabokló ugyanazon a piacon elad egy befogott lajhárt, papagájt, kígyót, akármit azért kap vagy 300-at. Lajhár meg van az erdőben egy halommal, és némi famászás után könnyen begyűjthető. Szóval továbbra sem értem az egészet, bár lehet, hogy az egyórás városi kenuzás tartja vissza a riberinhokat a könnyen elérhető malachústól, így inkább marad a háztáji. Összefoglalva a dolgot, a dzsungeldisznó hízlalás, inkább hülyeségnek tűnik, mint nem.

(morpho)

Aki többet akar tudni a riberinhokról, az olvashat róluk itt

Aki pedig csak a szemének hisz, az további képeket talál itt